Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.

Undor: Jean Paul Sartre

"Állandóan készenlétben kell állnom, egyébként megint kisiklik ujjaim közül. Semmit sem szabad (erőltetni, vagy erőszakolni, törölve, ami fölé van írva olvashatatlan), de gondosan és a lehető legrészletesebben fel kell jegyezni mindazt, ami történik."

Ez aztán tényleg férfias lelkialkat:

"Sem szűz, sem pap nem vagyok, hogy eljátszadozzam a lelki életemmel."

"Egy nagy kék légy döngicsélt körülötte: csúnya kakilégy volt. Lucien félt tőle- s az orra hirtelen tele lett a tilos dolog hatalmas, rothadt, nyugodt szagával. Még egyszer elkiáltotta: "zeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" - de olyan furcsának tűnt a saját hangja, hogy irtózatosan megrémült, s egy szuszra a szalonig szaladt. E naptól kezdve biztosan tudta, hogy nem szereti a mamáját."

Egyelőre "egyáltalán nem tűnik" tézisregénynek:

"Lucien megborzongott,a keze reszketett. "Igen, ez az - gondolta magában. - Ez az! Mindig tudtam! Én nem is létezem! (...) Behunyta a szemét, és elengedte magát: a lét csupán illúzió; mivel tudom, hogy nem is létezem, az kell csak, hogy befogjam a fülem, ne gondoljak semmire - és megsemmisülök. Ám az illúzió makacs volt."

Az a furcsa érzés, hogy nem létezik, az az űr, amely oly sokáig tátongott tudatában, álmossága, megrökönyödései, az önmaga megismerésére irányuló hasztalan erőfeszítései, amelyek mindig abba a bizonyos ködfüggönybe ütköztek..."A kutyafáját, valami komplexusom van"- állapította meg végül."

Camus: Közöny

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit."
"Valóban vasárnap volt mindenütt."
"Úgy érzem érdekes dolgokat mond. Különben nincs rá okom, hogy ne beszélgessek vele."
"Az alvó ház szívéből úgy szállt fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág."
"Egy perc múlva kérdezte, szeretem-e. Azt feleltem, ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem. Akkor elszomorodott. De míg az ebéddel foglalkozoitt, különösebb ok nélkül megint csak nevetett, de úgy, hogy kénytelen voltam megcsókolni. Akkor tört be szobánkba Raymond-ék veszekedésének a lármája."
"Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy az egyik élet olyan, mint a másik, s hogy én az itteni életemet kedvemre valónak találom."
"Szerettem volna visszatartani, s valahogy megmagyarázni néki, hogy vágyódom a rokonszenvére, nem azért, hogy jobban védjen, hanem, hogy úgy mondjam, csak úgy természetesen. (...) Nem akart megérteni engem, s úgy láttam, hogy haragszik. Szerettem volna meggyőzni arról, hogy olyan vagyok mint bárki más, teljesen olyan, mint bárki más."
"Tulajdonképpen nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni."
"Ő tovább is Istenről óhajtott volna beszélni, de én közelebb mentem hoizzá, s próbáltam megmagyarázni néki, utoljára, hogy nincs sok időm. Azt a keveset, ami hátravan még, nem akarom elvesztegetni Istennel."

Jó napot! (csúszkáltunk az örök télben)

 Hiripi sétálni ment. Lement egy völgybe, fölment egy dombra. – Pfúj! –  mondta odafönt. – Az égen borzongató viharfelhők, az ereszeken szúrós jégcsapok, befúj a kabát alá ez az eszeveszett szél, az út csúszik, majd a nyakát töri az ember, mérges hópelyhek vágnak az arcodba, a harkályok idegesítően kopácsolnak az öreg diófán, az öreg diófa is olyan, mint egy csontváz, a rémes égbe markol hegyes águjjaival, és ráadásul ez a füst, ki az, aki ezt a kibírhatatlan kátrányszagot beleeregeti ebbe az amúgy is átkozottan szomorú délutánba. Pfúj!
    Ezt mondta Hiripi, és lenyűgözően szomorú volt. Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló, úszott a rosszkedvben szegény Hiripi, lubickolt benne.
    És akkor észrevette Hiripát.
    Jött lobogó, piros szoknyában, cifra bekecsben, hetyke kalapkában. Virult.
– Na még ez is – morogta Hiripi –, más nem is hiányzott.
    Hiripa már messziről kiabált.
– Szervusz Hiripi! Micsoda gyönyörűség!
– Már mi lenne itt a gyönyörűség? Ebben a szurokhervadásban – morgott Hiripi.
    De Hiripának aztán moroghatott.
– Nézd ezeket a méltóságteljesen gomolygó csodafelhőket, a jégcsapok, mint az ékszerek, és érzed ezt a finom szelecskét, felpezsdíti a lusta vért, és nézd, hogy táncoltatja a hópelyheket, jaj de kecses tánc, figyeld csak, Hiripi, és hallod a harkályokat, boldog ritmusokat kopácsolnak az öreg diófán, s látod az öreg diófa ágai milyen csodálatos vonalakat rajzolnak az égre? Mint egy festmény Hiripi, látod? És érzed ezt a finom, finom füstszagot – mélyet lélegzett Hiripa –, hű, de jó borókaillata van, régesrég nem éreztem ilyen
jókedvre derítő, borókaillatú  füstszagot.
– Krhmrmr – morgott Hiripi.
– És hogy te is itt vagy, az meg mindennek a teteje – folytatta Hiripa. – Úgyis annyira szerettem volna veled találkozni.
    Hiripi Hiripa hetyke kalapkájára pislantott. Hm. A kalap mögött látta a gomolygó  felhőket. Na, nem is olyan gyászosak. Egy vidám hópehely megcsiklandozta a nyakát, s közben valami szívderítő ritmust hallott. Alighanem a harkályok az öreg diófán. S finom illat csapta meg az orrát, hm, boróka, borókás füst, de kellemes.
– Gyere, csúszkáljunk – mondta Hiripának, és válaszra sem várva nekifutott.
    Hiripa utána.
    Csúszkáltak, lobogott a ruhájuk. Ha hasra estek, nagyokat nevettek. Csillogtak nekik a fényes jégcsapok. Vidámak voltak, mint két fényre szabadult kiscsikó. 
    Látod, micsoda szép délután!
    Jó napot.

Hiripa

Előjött a sötétből Hiripa.

Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.

– Mitől?

– Hogy sírok-e vagy nevetek.

– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.

– Hogy én vagyok Hiripa.

– Hogy te vagy Hiripa.

– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.

– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.

– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.

Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.

– Miért?

– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz

kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…

– De hiszen megkérdeztem.

– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!

Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.

– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?

– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.

– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?

– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.

Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.

– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.

Ráncolta a homlokát.

– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?

– Fordítva.

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.

– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.

– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.

Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.

Mondtuk.

De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.

– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.

– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!

Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!

– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.

– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.

– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.

Na, akkor most tündér vagy boszorkány?

Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.

– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.

– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.

Hiripa boldogan nevetgélt.

– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.

Gyönyörű volt.

– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.

Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.

– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.

– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.

– Gyönyörű – zengték a fiúk.

– Jaj, de rút – zúgták a lányok.

Na erre eltörött a mécses.

– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?

– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.

– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!

Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.

1860. április 8.

Amikor Crescence búcsúzik Széchényi Istvántól, és azt mondja: drágám, az a legszebb "drágám", amit valaha hallottam.

"Semmi sem nehéz, amit Széchényi gróf mond nekem." Crescence Ma Vie...

van egy kert

Van egy kert. Vannak benne puszpángsövények,
fenyők, fügefák és egy királyi jegenye.

Van egy kert. Vannak benne teraszok, faasztal
és székek, fehér kövek, lépcsők, piros
és fehér leanderek. Van egy kert.

Vannak benne gerlék, feketerigók, szürke varjak,
gyíkok, macskák, tücskök, csörgőszarkák,
sündisznók estefelé. Van egy kert. Zöld úrfelmutatás.

Van benne egy asszony, egy férfi: nem
verheti ki innen őket semmiféle mennyei
rágalom. A csillagok, nap- és tejútrendszerek
munkájuk közben ha ideérnek, fohászkodnak és
azt mondják: van egy kert. 

VÁNDOR, E KIS KAPÚ NEM AKAR KIZÁRNI,
CSAK AZT MUTATJA: MERRE KELL BEJÁRNI.

Petelei István szovátai nyaraló-kapujának felirata (Jakab Ödön írta)

Bárha! Zsuzsika

"Itt az én régi szobám ablakától kezdve egy zöld tenger hullámozik. A muhar úgy felnőtt négy hét alatt, hogy egy vonalat képez a teteje, amibe minden belefulladt. A körtefák felett nőtt; és magos virágos georginák fölé nőtt, úgyhogy a virág  nem látszik ki belőle; egresek, veresszőlők beledőltek a bürkökbe, és a felfutók minden fajtája felmászott az ágakra, lombokra. Sohase láttad mását ennek. A legyek, pillangók ide menekedtek mind, ebbe a zöld vadonba. Itt-ott széles, érdes tapintatú füvek közül, valahol a sötétből piros rózsák néznek ki s a tarka szemű floxok. A zsályák elnyúltak, mint a szürke kötélvégek; és a levendulák vad oldalágakkal kapaszkodtak a tormalevelekbe, hogy megláthassák a napot. Te ilyen szépet még nem láttál. Reggeltől estig tudnék úszni ebben az élő-eleven zöld rengetegben, amint simogatnak, fogdosnak minden oldalon, míg tovább törtetek előrefelé..."

Rebi néni vagy Rebi mama inkább csúf, mint szép, nagyon szerény, engedékeny, mindig kissé szomorú, szive tele szeretettel s azzal a vággyal, hogy azt a sok szeretetet valakire pazarolja - így ismerte meg a kis gyermeket, aki neki mindene lett. (...) A kis István Rebi néni szobájában lakott, ez a jó lenány gondozta s játszott vele, elmondta a kis fiucskának azt a sok mesét és történetet, amivel lelke tele volt.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását, puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni, megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan ritkán érez ilyesmit az ember.

Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.

Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk dönteni.

Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás szemébe néztünk.

Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.

Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk, nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.