Változó kedélyű csupa kellem kisfiú. Vékonyka testalkatú, bőre vakító fehér, az ég színétől mindig változó, gyengédkék szemek. Anyuka erős karjaiba fut, akitől a csintalan mosolyát és a szemeit örökölte. Peckesen, színészkedve áll meg előtte, mondókákat szaval. Be sem fejezve visszafut a kertbe, anyuka közben még kacag, bemegy a házba, s egyre halkabban, de azért hallani ahogyan rötyög a fián. Marco a bokrokat nézegeti, simogatja, sőt meg is számolja. -Mienk itt minden bokor és fa és minden virág úgye, nagypapa? -Nem Marco, az ott már a szomszédok kertje... s csakugyan. Odafut nézegeti, mi van a kerítésen túl. Jaj, nem terítették szét a vakondtúrásokat! No, de ilyet? Mi mindig megcsináltuk ezt papa, papa! Almafák, körtefák, sárga nárciszok. Milyen gyönyörű. Ez még csak élete harmadik tavasza. De mennyivel több a virág, mint nálunk! - gondolja és visszafut saját kertjükbe, hogy ellenőrizze, mi van otthon ehhez képest. A terméskövekből álló házhoz vezető kerti lépcsők mellett zöldesszürke kövirózsák. Egy nagy fekete bogár mászik át a napégette köveken, peckesen lépdel, Marco megsimogatja a kitinpéncélját.
Már nem hallja anyja tevékenykedésének neszeit. Mióta teljesen magára hagyta őt Marco azt érzi, hogy mintha a kert minden  minden apró kis szeglete, lénye, zsongása átalakult volna az anyjává, az ő illata árad a fűből, a virágok kelyheiből, a cicák szőrének fülledt illatából, és a délutáni eső utáni házfalak kipárolgásából és a pincelejáró hűvösének finom legyintéséből is, mint a nagy elsuhanó ruha - a színészkedése függönye, az anyja szoknyája... ami alá bújik, kikukkant, bohóckodik. A színésznek kell a függöny, hogy lehessen ne csak szereplő, hanem fáradt gyerek. Szeret egyedül is játszani. Nagy nagy várakat épít, hidakat tervez, a földbe alagutakat fúr és békákat telepít bele. Nagy varangyok, megijednek lepisilik. Testvére nincs, de a szomszéd fiúkkal azért mindig tud játszani. Náluk csak cicák vannak, de Simone-éknél van egy nagy juhászkutya és néhány szárnyas is.
Hétközben Marco apácák óvodájába jár. Ilyenkor édesanyja adminisztrátorként dolgozik, apja pedig raktárakat felügyel. Olyankor nem az otthoni kertben játszik, hanem a méltóságteljes nagy magányos, kövér testeket kerülgeti,  melyek a tavaszi derűs levegőben lengedeznek, úszkálnak. A fehér ruhás csendes apácák körbe-körbe vitorláznak a szabályos elrendezésű kertben. Narancssárga kavicsok ropognak fekete bőrcipőik alatt. Marco azon tűnődik, mitől ilyen színűek ezek a kavicsok, ki fújta rájuk az a narancssárga port? Óriások nagy hasában finom szemű homoksivatag, víz nélküli testek, játékosak, állandóan segítenek ők is képzelegni. Ők fújták rá a kavicsokra a port! Olyanok, mint egy negatív porszívó, nagy bendőjük tartalmát kifújva, minden összekoszolnak. Milyen jó is lenne egyszer egy ilyen takarítás! Amikor nem lenne más dolga, mint mindent összekoszolni és szétdobálni a dolgokat...