vigasz

egy rossz életből
még mindig lehet egy jó vers

tudod.

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

kiteszik a húst 5

kiteszik a húst a keleti pályaudvari húsbolt előtt.
most először bébéről. elköltözött innen elébb erdélybe majd angyalföldre. s ez a húsbolt az utóbbi években szintén már megszűnt egyszer, és lám, most ismét lehet venni kolbászt és szalonnát és oldalast a helybéliek nagy örömére. a kosz és a furcsa zajok megmaradtak, az emberek nyugtalan kavargása is, de a teret újrakövezték és néhány fát is telepítettek oda. kissé megváltozott a tér hangulata. cifra nyomorúság maradt azért így is. voltak itt azóta emberek messzi országokból, akkor a húsbolt éppen nem üzemelt. nagy tömegek érkeztek és lehorgonyoztak, letelepedtek pár hetet-hónapot a keleti pályaudvar frissen felújjított aluljáróiban. idősek és fiatatol, asszonyok és gyerekek. szíriából és még ki tudja honnan érkeztek, háború elől menekülve vagy éppen egy boldogabb élet reményében. villogtatták a mobiltelefonjaikat, üldögéltek a mekdonaldsz tövében, egymással beszélgettek, paroláztak.
mi meg budapestiek, (legalábbis akik dolgoznak) ugyanúgy mentünk munkába és áthaladtunk rajtuk, bámultuk őket. persze csak félve, nehogy megzavarjuk őket. ők nem néztek minket, sőt kerülték a tekintetünket. az érdeklődés nem volt kölcsönös.
bébé akkor már nem élt a keleti pályudvarnál, hanem éppen megint erdélyben kóborolt.csak nyár vége felé tért vissza, megélt egy igazi székely lakodalmat, a diáknegyed hányós utcáját, a reggelizést lángosos néninél, a csípősebb hajnalokat,és a várost körbeölelő szürkészöld és kék hegyeket. mintha ez lett volna akkora már az igazi otthona, dehát vissza kellett jönni pestre. mintha minden gyorsan, nagyon gyorsan megváltozott volna.
bébé kicsit félt ezektől a változásoktól. édesanyja még valami pokrócokat is levitt az aluljáróban élő embereknek, akik egyre többen voltak. igaza lett cseh tamásnak - a keleti pályaudvarnál vesztegeltek, ahonnan nem indultak számukra vonatok, de dizőr nem énekelt, hanem finom sminkű és parfümű médiamunkások ugrálták őket körbe. de nem mehettek tovább, mert nem voltak irataik. kitudja miért, még a határon eldobálták őket. éjszakáénként magukra kötötték a táskáikat és mindig volt közöttük egy-egy őrszem, aki vigyázott a többiekre. a gyerekek fociztak, néha még koncertek is voltak. ladánybene például. tulajdonképpen vidámságot, egy kis életet hoztak az egyébként szomorkás keleti pályudvar környékére.
a költözés lezajlott, bébé áthurcolkodott a józsef attila színházhoz, barátai segítettek, például vitték a metróban az asztallapot és a nagy elefántszürke lábakat...a cipekedés örömére meg megittak pár kupica pálinkát amit bébé még b. apukájától kapott. főleg a néprajzkutató t. itta, a lányok csak kekszet majszoltak az erkélyen, ahova így nyár végén még nagyon sokáig lehetett teregetni és napozgatni álmos délelőttökön. bb-nek nem volt se munkája, se kedvese ekkor (bár a látszat mást sugallt még mindig) és mégis költözött. ahogy mondani szokás előre ivott a medve bőrére. (úgyis lesz mindkettő, éshát tényleg...?) sokkal barátságosabb környéknek tűnt, mint a keleti pályaudvar zavara. a fák egészen az 5-6. emeletig felnőttek, lombjaikból szelíd, vidám csicsergés hallatszott mindig."lennék a kisujjad gondolom olvadón s körémgyűlnek szerelmes sárgarigók" jut eszébe egy régi, kissé túlérzelmes verse a bébének.
itt éldegélt hát bébé ekkoriban két kedves, egyszerű emberrel, akik eléggé szerelmesek is voltak egymásba. nem tudott volna elképzelni jobb lakótársakat, mert nagyon toleránsak voltak vele. egyébként még sose élt "egyedül". az első hónapok szinte bódítóak is voltak. azonban az önképébe nem fért bele ez az egyedül élés, nem tudta elképzelni azt, ami éppen volt. a képzeletben van a hiba. a valóság az csak úgy van. de azt is mindig képzeljük. igazából minden képzelet.
cselekedni jó. de a magány nem jó. mondjuk magány nem sok volt azért, tulajdonképpen tele volt az élete emberekkel. mozgolódás volt. sokan jöttek, sokan mentek. persze azok voltak a legszebb meglepetések, emberi jelenlétek, melyek teljesen véletlenül jöttek, afféle égi adományként. frakk úr szegeden, és a régimódi, mégis örök fiatal történész úr az örvájnban. aztán j. a biciklijével a deák téren, vagy a közép-európai egyetem nagytekintélyű tanár ura és az a kedves zöldruhás lány, akivel burekot evett.
voltak viszont akik fertelmesen hiányoztak. akiknek a hiánya felfoghatatlan zavart, mi több az élet lehetetlenségét okozta bébé számára. voltaképpen csak vegetált nélkülük, az ő jelenlétük és szeretetük nélkül. nem lelkileg, hanem fizikailag voltak távol.
johanna erdélyben egy gyönörű szőke kisfiút nevelgetett.

mások álma

olykor mások történeteit éljük, ha nincs erőnk a sajátunkat élni. mert túl nehéznek, túl súlyosnak tűnik. kölcsönveszünk álmokat. de az attól még mások álma marad. végül az ember megmarad olyannak, amilyen ő valójában. érzékenynek, ténfergőnek. valahol az író is ilyen ember. nem éli a saját életét, hanem bele-él másokéba: megírja. de jaj annak, aki csak beleél és nem írja. az írónak az élete a művei és az emberek, akiket megálmodott. emberek álmait álmodja, helyettük álmodik. mindezt tanuljuk. a művészet is szocializációs kérdés és kényszer egyszerre.

mások álmait szívtam el én is, azt hittem ez elég lesz a boldogsághoz. erdély, ízes beszéd, románok. mindig meg akartam úszni. csak nekem ne kelljen már többet álmodni, nekem ne kelljen többet figyelni, írni, kicsit pihentem volna, majd megteszi helyettem más, aki tényleg művész. de nem tette meg: az ő álma maradt erdély, az ő álma maradt minden. megmaradtam az alföldi porban vagy dunántúlon a szarvasbogarakkal, a magam álmaival, amiket még nem érleltem ki, mert lusta voltam, a magam félig kifejlesztett figyelő tekintetével, mert nem akartam beteljesíteni, a magam félig kifejlesztett lelkiségével és még nem teljesen odaajándékozott tehetségével. mert nem akartam. menjen más prédikálni, jónás maradok a tök tövében.

gondoltam maradok a holdudvarban, de nem maradhattam. gondoltam majd nem leszek vallásos, csak majd valakit követek, aki nálam jobban tudja, de nem, vallásosnak, hívőnek kellett lennem, úgy ahogyan én elképzeltem. mert nem jött megnyugvás másképp. mert nem tudtam követő lenni. mert nem tudtam nyugton ülni és élvezni az életet. soha. gondoltam nem leszek író, de írnom kellett és tanulnom, miközben másra vártam, hogy majd minden úgy alakul, ahogy férfi és nő között alakulni szokott, de semmi sem alakul úgy.- nem tudtam lebonyolítani a helytettesítő-hadműveletet.és tudom, hogy minden, minden csak az övé, aki ezt így elrendelé s senki se mondja gyere bé.

tessék, jöjjenek, akik jobban tudnak tűrni, üdvözlet a győzőnek. én maradok az, aki mindig is voltam. akit nem tudott megismerni, akit nem mert megismerni senki, akire nem mert ráismerni senki.pedig én voltam az, én lehetettem volna az.

"C’est la vie. A ki mer – az veszt."

Őszi est a budai balkonon

Valahol a Parlamentnél
Vörösen kelt föl a hold.
Kigyúltak a hidi lámpák:
Hiba volt.
Lent a parkban elsötétült.
Húros madár földalolt.
Rátutult a bécsi hajó:
Hiba volt.
Akkor jött az Asszony mellém.
Sóhajtott és rámhajolt.
Villamosok csilingeltek:
Hiba volt.
Megzörrent az ág alulról
S elsuhant egy barna folt.
Kint egy ajtó becsapódott:
Hiba volt.
Csillogott a Duna habja.
Fölsírt bennünk mind a holt.
Hivogattak... s itt maradtunk:
Hiba volt, hiba volt.

/Gellért Oszkár/

Változó kedélyű csupa kellem kisfiú. Vékonyka testalkatú, bőre vakító fehér, az ég színétől mindig változó, gyengédkék szemek. Anyuka erős karjaiba fut, akitől a csintalan mosolyát és a szemeit örökölte. Peckesen, színészkedve áll meg előtte, mondókákat szaval. Be sem fejezve visszafut a kertbe, anyuka közben még kacag, bemegy a házba, s egyre halkabban, de azért hallani ahogyan rötyög a fián. Marco a bokrokat nézegeti, simogatja, sőt meg is számolja. -Mienk itt minden bokor és fa és minden virág úgye, nagypapa? -Nem Marco, az ott már a szomszédok kertje... s csakugyan. Odafut nézegeti, mi van a kerítésen túl. Jaj, nem terítették szét a vakondtúrásokat! No, de ilyet? Mi mindig megcsináltuk ezt papa, papa! Almafák, körtefák, sárga nárciszok. Milyen gyönyörű. Ez még csak élete harmadik tavasza. De mennyivel több a virág, mint nálunk! - gondolja és visszafut saját kertjükbe, hogy ellenőrizze, mi van otthon ehhez képest. A terméskövekből álló házhoz vezető kerti lépcsők mellett zöldesszürke kövirózsák. Egy nagy fekete bogár mászik át a napégette köveken, peckesen lépdel, Marco megsimogatja a kitinpéncélját.
Már nem hallja anyja tevékenykedésének neszeit. Mióta teljesen magára hagyta őt Marco azt érzi, hogy mintha a kert minden  minden apró kis szeglete, lénye, zsongása átalakult volna az anyjává, az ő illata árad a fűből, a virágok kelyheiből, a cicák szőrének fülledt illatából, és a délutáni eső utáni házfalak kipárolgásából és a pincelejáró hűvösének finom legyintéséből is, mint a nagy elsuhanó ruha - a színészkedése függönye, az anyja szoknyája... ami alá bújik, kikukkant, bohóckodik. A színésznek kell a függöny, hogy lehessen ne csak szereplő, hanem fáradt gyerek. Szeret egyedül is játszani. Nagy nagy várakat épít, hidakat tervez, a földbe alagutakat fúr és békákat telepít bele. Nagy varangyok, megijednek lepisilik. Testvére nincs, de a szomszéd fiúkkal azért mindig tud játszani. Náluk csak cicák vannak, de Simone-éknél van egy nagy juhászkutya és néhány szárnyas is.
Hétközben Marco apácák óvodájába jár. Ilyenkor édesanyja adminisztrátorként dolgozik, apja pedig raktárakat felügyel. Olyankor nem az otthoni kertben játszik, hanem a méltóságteljes nagy magányos, kövér testeket kerülgeti,  melyek a tavaszi derűs levegőben lengedeznek, úszkálnak. A fehér ruhás csendes apácák körbe-körbe vitorláznak a szabályos elrendezésű kertben. Narancssárga kavicsok ropognak fekete bőrcipőik alatt. Marco azon tűnődik, mitől ilyen színűek ezek a kavicsok, ki fújta rájuk az a narancssárga port? Óriások nagy hasában finom szemű homoksivatag, víz nélküli testek, játékosak, állandóan segítenek ők is képzelegni. Ők fújták rá a kavicsokra a port! Olyanok, mint egy negatív porszívó, nagy bendőjük tartalmát kifújva, minden összekoszolnak. Milyen jó is lenne egyszer egy ilyen takarítás! Amikor nem lenne más dolga, mint mindent összekoszolni és szétdobálni a dolgokat...

CXXIII. szonett

Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;
Friss hatalmad nagy gúlái nekem
Se nem újak, se nem különösek:
Ruhák voltak csak már volt jelenségeken.
Létünk rövid: ez csodáltatja meg
Elénk csempészett ócskaságaid,
S áltatni, hogy most s értünk született
A sok szépség, csak ezért tud a hit.

Nem szándékom

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.
Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
S a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.
Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kívánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.
Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem
Mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.
Kicsiny vagyok, mint a porszem,
S az Atya megnevez engem,
S az Anya karján visz engem,
Mert szomjat fakasztok benned a jóra,
Mert éhet támasztok benned a jóra:
Mert hiába hívtak téged a jóra.

mediterrán tavaszi hajóút

még gyerekkoromból ismerős

az a titkos, elképzelt sziget

a nyugatot vágyja így a kelet

s észak vágyja így a déli kerteket

most hidegkék hullámok verik

a finom homokú fövenyt

a sziget tompa színe nyár végére

már izzik a napfénytől

s húsosabb illatosabb lesz
mint az arcod

barna-kék barna-kék

jegyezd meg az ég színét

kezed pici piros ékszereken matat

valahonnan régről ismerős

az eltékozolt, rejtelmes sziget
mennyire vágyjuk szüntelen

ám végleg partot érni ott nem lehet