megindulok
önmagam felé
olyan
mélyre voltak elásva a szavaim
a
levegő nélküli üres föld üreges tárgyai
ti
vagytok a horgonyaim
és egy
elképzelt világ törvényei
aki most merész, azzal vagyok egy
kialakulatlanok vagyunk
ez a pohár előttem konkrétabb, mint én
nem tudni, mikor indulok
a díszes üvegek közül
gyűlnek a nagy, piszkos csomagok
felébrednek a poggyászok
szemeiket nyitogatják és morognak
mint korgó gyomrú hűtők a szavannán
had morogjanak
inkább szellő és nagy hajó
lebegsz te is, fáj a szerelem
igazi vagy és egyszer félig megalkottál
már
de aztán elfeledtelek
az álom-villanások most résnyire nyitják
a kaput
gyerek vagyok egy örök délután szobájába
zárva
kinn emberek, szerelmeim, mozgolódnak
már rántják a lábukat ütemre csitítják a
pattogó tüzet
mert nem jövök
szeletelik a színes étkeket
gőzben álldogálnak a szagok,
testek forgolódnak
kopog a szemük
és nem jövök
neszeznek a konyhában és a bálteremben
de nem jövök
hunyorognak a füstben és egymással
táncolnak a férfiak
és nem jövök jaj nem jövök
szórakoznak, unatkoznak
megfejtik a keresztrejtvényt
de nem jövök
gálánsan parádéznak és nagyvonalúak és
nagyorrúak
de nem jövök
csak várnak egyre várnak
de nem jövök
alszom tovább, éjszaka megdagadó kenyér
reggelre kisütöm magam
résre nyitom az ajtót és egy-két morzsát
közéjük dobok
jaj engem is felszeletelt az idő
magamat mégis nektek adom
nagy madár, éjszaka, takarj be a
szárnyaiddal
reggel amikor ébredek, legyetek velem!
Nessun commento:
Posta un commento