elsiratom kolozsvárt. végigsimogatom a házfalakat a szememmel, egy-egy kicsi valóság fürtöt szakítok még, evés helyett. díszek, feliratok. és a víz. különösen kell ma a víz látványa. leveleket visz a szamos, így visz engem is most el, valahova valami, hogy újra visszatérhessek, és folytathassuk a félig szeretett szeretéseket, az izmosodó barátságokat, az elindult gondolatokat, köszönöm azt az ölelést, a meleg mosolyokat, a csendet, a végtelenből kiharapott pillanatokat, amikor kitágul az idő és egyesülök magammal és a másikkal. folytatni kell ezt a még nem elindult remegést. ahogyan tágul az ég, ritkább a levegő, nő a hiány, én belül csordultig telek. ahogy fák hullatják magukat úgy gyarapszom belül, egyre színesebb minden érzelem. csak egy-egy marad meg: az igazán fontosak. az utolsó levél a legpirosabb. a földre rásüt a nap és még nyár-illatot lehel, ősszel mindennek örülök, minden utolsó napsugárnak, nincs már tobzódó pazarlás, most már megbecsülök mindent és elkezdek újra mindent. most újra szeret a nap és minden perc ajándék. nem szorongok, hogy egyszer vége lesz, mert az őszben bölcsesség is van. azért mégis félek elmenni... egy kicsit. köszönök nektek mindent.
Nessun commento:
Posta un commento