We used to wait

Valameddig várunk. Aztán valami végleg eltörik. Borzalmas pillanat. Még mindig vársz. Aztán minden felgyorsul, minden világossá válik. Megerednek a szavak. A szerelem megmarad.

Silver linings playbook

Az Élet az úr...

Az évek során kellett rádöbbennem arra, hogy tényleg maga az Élet a lényeg. Persze lehetsz király és mindent megtehetsz és meg is kell tenned azért, hogy elérd a céljaid. A király mellé egy királynő fog csatlakozni. De közben nem áldozhatjuk fel életünk egyetlen területét sem a másikért. Nem élhetünk a művészetért vagy a tudományért önmagában ha az eltávolít az emberektől. Mi az embereket szolgáljuk, a király szolgál, miattuk teszünk mindent, gyakorlati és isteni célokból. De nem földi eszme miatt. Az eszme elvont és itt a földön az Életet kell pártolni. Szemműtétem volt az ORFI Kórházban. A kancsalságomat gyógyították, a kancsalság a befelé fókuszálás ma is megvan, habár az optikai korrekció megtörtént. Akkoriban az Oroszlánkirály volt az a mese, ami a kórházban engem gyógyított. A lényeg nem változik. Walt Disneynek végülis sokat köszönhet a generációm, értékteli meséket néztünk, sok zenével. Ennyi elég is, hogy megértsük az életet. Mindenképpen egymásra találunk, ha már megvan a cél. Most jöhet végre, jöhet az igazi munka. Az Élet idetalál.

Álom vagy valóság?

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Climb every mountain

A Jóisten akkor is hisz bennünk, amikor mi gyöngék és bátortalanok vagyunk. Nem támaszkodhatunk  még egymásra sem, csakis Rá, egymásban. Ő tudja mi kell nekünk és bízhatunk benne. Nem történhet olyan az életünkben ami nekünk rossz, ha hagyjuk vezetni magunkat őáltala. Ne az történjen, amit én akarok, hanem az, amit Ő. Gyerekkorom meghatározó filmje volt a Sound of Music.  (Hittanon néztük elég sokszor, de én sokkal jobban szerettem, mint a Ben Hurt :) Egybeforrt akkori gyereklelkemmel a film üzenete, értékrendje. Idén nyáron a csíki havasokban eszembe jutott ez a dal, olyan csodálatos tájakat láttam, és igen, éreztem, hogy ami rajtam múlik, hogy az életem jóra forduljon, meg fogom tenni. Nem magamtól jutottam több fontos döntésre végre. Erdély, Kolozsvár és az ott élő emberek, tájak sokat, nagyon sokat adtak, s talán nem is kell elszakadnom onnan örökre, köszönöm, még egyszer, hogy ez megtörténhetett.

első dal

Biztos

Megváltót váró ósdi síkos járda
Fejem mint bús, hősi páfrány
Bámul a Korom-orom lávába
Mint született lajhár szuszog anyja ölén kábán

Keresztet rajzolnak sötét homlokok
Szép-mívű mujaság trónol a délután gyenge pórusain
Üveg-fejű bűnök sugároznak
Vezetnek a nyomok.

Ló-pata hangja a Csend-tóban
Valahol benn a hasban csepereg
Egyre jobban csobban.
A méla pusztulás az, amit érzel.
Megfoghatatlan, mert keserű, de szálad végén
Mi kentaur-barlangodból kivisz majd,
ISTEN ÁLL.
Szikla, mi
Tavad medre körül állandó idom
Sosem fogyó-, s rothadó anyag, mi
Felfogja s kisimítja hullámzásaidat.

(1999)

A virágok...

Ismét régebbről egy Márai Sándoros jegyzet :)

A virágok, ahogyan képesek kinyitni finom, apró szirmaikat; ugyanúgy képesek bezárkózni is: lassan behajtogatják magukat, elfátyolozzák belsőjüket a világtól, és mégiscsak megőrzik azt a Szépséget és Igazságot, aminek a puszta létezéséről is próbálja a külvilág őket minduntalan lebeszélni.

A védtelen "jó"

Gondolatfutamom februárról:

Minden eltévedés gyökerét alapvetően két dologban látom.

1. Felületesség
2. Erőszak

A negatív energiákat mások nyakába zúdító, vádló erőt, az Élet és a dolgok összetett viszonyait feltáró igazság mély és megalkuvást nem megengedő megismerésére kellene fordítani. Különös, de a Jót nehezebb észrevenni és elismerni mint a rosszat. Védtelen ugyanis. A jóság és tisztaság erőszakmentes de védtelen és sokszor "vesztes" is. Nagy baj, ha a jóságból fakadó veszteségeinket és hátrányainkat el akarjuk kerülni, és védekezni kezdünk. A "rossz" jöhet és letarolhat, mégsem vehet birtokba. Ha védeni akarjuk magunkat a világtól és különböző ideológiákba, eszmékbe zárkózunk akkor a mozdulatlanságot abszolutizáljuk, s ebből fakadó átmeneti biztonságérzetünk hamis lesz. Mindig fenn kell tartani a figyelmet a valóság iránt és a valóság értelmezéséből fakadó eszmények is változhatnak. Az örök eszményekben, ideológiákban habár azt gondoljuk, hogy a jót képviseljük, a Valóság gazdagságát elveszítve, rossz irányba haladunk. Állandóan védtelennek kell maradnunk a rosszal szemben is emiatt. 

a türelmetlen várakozásban úgy égett le az idő
mint a világ tudása az alexandriai könyvtárban
hamuvá ég az emberi tudat is az értelmetlen időben.

a türelem oltárán égő csend
megtisztítja a tereket
és gyertyát gyújt értünk
egy még ismeretlen, jóságos kéz

Kacsák és kínai rózsa című képhez írt vers

a lágy vízre hajlanak
rózsaszín-kék madarak
fölöttük hatalmas rózsa táncol
ők nem vágynak el e világból

a kincsek

elsiratom kolozsvárt. végigsimogatom a házfalakat a szememmel, egy-egy kicsi valóság fürtöt szakítok még, evés helyett. díszek, feliratok. és a víz. különösen kell ma a víz látványa. leveleket visz a szamos, így visz engem is most el, valahova valami, hogy újra visszatérhessek, és folytathassuk a félig szeretett szeretéseket, az izmosodó barátságokat, az elindult gondolatokat, köszönöm azt az ölelést, a meleg mosolyokat, a csendet, a végtelenből kiharapott pillanatokat, amikor kitágul az idő és egyesülök magammal és a másikkal. folytatni kell ezt a még nem elindult remegést. ahogyan tágul az ég, ritkább a levegő, nő a hiány, én belül csordultig telek. ahogy fák hullatják magukat úgy gyarapszom belül, egyre színesebb minden érzelem. csak egy-egy marad meg: az igazán fontosak. az utolsó levél a legpirosabb. a földre rásüt a nap és még nyár-illatot lehel, ősszel mindennek örülök, minden utolsó napsugárnak, nincs már tobzódó pazarlás, most már megbecsülök mindent és elkezdek újra mindent. most újra szeret a nap és minden perc ajándék. nem szorongok, hogy egyszer vége lesz, mert az őszben bölcsesség is van. azért mégis félek elmenni... egy kicsit. köszönök nektek mindent.

de szeretnék nap lenni

az értelem, a nappal a dolognak csak az egyik fele

de úgy szeretem! gyerekként nap szerettem volna lenni

a képeket most úgy csodálom

hol talállak kislány?

gyerünk, szórd szét a perceket

és csinálj egy konfetti-felleget

remek remek

sikerült összekuszálni az időt

most elindulhatunk játszani

ne zárd el a szó-csapokat ne fullaszd magadba

mert a vulkán egyszer úgyis kitör

és a virágok majd megőszült hajaikkal betakarnak

hajó és konyha

megindulok önmagam felé

olyan mélyre voltak elásva a szavaim

a levegő nélküli üres föld üreges tárgyai

ti vagytok a horgonyaim

és egy elképzelt világ törvényei

aki most merész, azzal vagyok egy

kialakulatlanok vagyunk

ez a pohár előttem konkrétabb, mint én

nem tudni, mikor indulok

a díszes üvegek közül

gyűlnek a nagy, piszkos csomagok

felébrednek a poggyászok

szemeiket nyitogatják és morognak

mint korgó gyomrú hűtők a szavannán

had morogjanak

inkább szellő és nagy hajó

lebegsz te is, fáj a szerelem

igazi vagy és egyszer félig megalkottál már

 de aztán elfeledtelek

az álom-villanások most résnyire nyitják a kaput

gyerek vagyok egy örök délután szobájába zárva

kinn emberek, szerelmeim, mozgolódnak

már rántják a lábukat ütemre csitítják a pattogó tüzet

mert nem jövök

szeletelik a színes étkeket

gőzben álldogálnak a szagok,

testek forgolódnak

kopog a szemük

és nem jövök

neszeznek a konyhában és a bálteremben

de nem jövök

hunyorognak a füstben és egymással táncolnak a férfiak

és nem jövök jaj nem jövök

szórakoznak, unatkoznak

megfejtik a keresztrejtvényt

de nem jövök

gálánsan parádéznak és nagyvonalúak és nagyorrúak

de nem jövök

csak várnak egyre várnak

de nem jövök

alszom tovább, éjszaka megdagadó kenyér

reggelre kisütöm magam

résre nyitom az ajtót és egy-két morzsát közéjük dobok

jaj engem is felszeletelt az idő

magamat mégis nektek adom

nagy madár, éjszaka, takarj be a szárnyaiddal

reggel amikor ébredek, legyetek velem!