Duende

Meg kéne írni a Kiteszik a húst ötödik epizódját. Ez egy bejegyzéssorozat, azokról az emberekről, akiket szeretek, de tőlem fizikailag távol vannak. Akiket szeretnék, de még azt se mondhatom, hogy ismerem őket. Köztük van az apám is. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek- vegytiszta esete. A múltat be kell vallani, és a jelent is. Szóval meg kéne. Ehelyett most inkább csak a tegnap estére referálnék. 

Lehetett sejteni, hogyha leküzdöm a félénkségemet - ami talán tanult tehetetlenség nálam, mert az adott helyzetben már nagyon bátor, sőt vakmerő szoktam lenni - egy újfajta élmény részese leszek. Gyanítható volt az is, hogy egy  nagyon alternatív, bájosan lila "titkos társaság" estjén részt venni a tavasziasan enyhe  tél közepén, szemben a szeretve tisztelt és már megunt, de még mindig valahogy vonzó egyetemépülettel pontosan szemben, a belvárosban.... érdekes, emlékezetes esemény lesz a közösségi élményeim nem túl gyakori sorában. (Mert vallom/valljuk többekkel, hogy más dolog művésznek/tudósnak (esetleg a kettő valami furcsa keverékének) lenni és megint teljesen más dolog, mint a művészeti-tudományos életben mozogni... Nem fedi egymást a két tevékenység. Aki dolgozik, annak nincs ideje és kedve mindezt kommunikálni. Azok, akik sokat kommunikálnak és közben vegyülnek a pesti nép közé, népszerűségre és megnyilvánulási lehetőségekre tehetnek szert, de kevesebb idejük lesz az elmélyült munkára. Marad tehát a cella-magány és a tágas emlékezet számomra (is). 

A tegnap este azonban máshogy alakult. Kedves barátom, E. Géza meghívására érkeztem a lakásszínházi eseményre. Zs.-t is elhívtam, aki valahonnan a Gozsdu udvarból robogott felénk, még alig befejezve kellemes, wok-os vacsoráját. A jelszó duende, amit a kapucsengőbe kellett fátyolosan belemondani, valószínű V. Petinek válaszolva. (Nagyon nagyon szeretetteljes egyénről van szó, aki amint meglátott, keblére ( és kedvére) ölelt... Szóval egy gyönyörű, ókori jellegű szobor (bronzból talán, igaz, a félhomályban nem lehetett pontosan kivenni) mutatta az utat az első emeleti lakáshoz, ami összbenyomást tekintve a kolozsvári Insomniára emlékeztetett. (Ahol egy jelen lévő francia fiú szerint jól lehet írni...ezek szerint kölcsönös vonzalom van "a" románok, vagyis az erdélyi románok és a franciák között. A román értelmiségiek élnek-halnak Párizsért, az alternatív francia fiatalok pedig megőrülnek Budapestért és Kolozsvárért)! Itt és most pedig a szokásos, álmos-szemű, kötött-pulcsis közeg, ami valahogy nem változik az idők során, generációk jöhetnek-mehetnek, ez a réteg újratermelődik. Mély és szomorú tekintetű, halk szavú bölcsészek; harsány színészek; menő képzőművészek; egészen emberinek tűnő zenészek és néhány kicsit megrendült vagy megszeppent jogász vagy társadalomtudós (hallgató)... Mászkálnak, üldögélnek. Pazar nagypolgári jellegű berendezés és terek. Nem értek a bútorokhoz, azokhoz csak a nagyfőnök ért a múzeumban, de itt minimum 100-120 éves cseresznyefából faragott antik jellegű rokokósan túlzsúfolt szekrény és székköltemények voltak, egy méltóságteljes Beethoven-büszt, nagypolgári ajtók-ablakok, stukkódíszes üvegcsillár, keleti párnahuzatok, furcsa díszek mindenütt, amelyek beillettek farsanginak és karácsonyinak egyaránt, fotók és jó néhány festmény a falon. Zs. szerint az egyik strand-jelenet egy elcseszett Balthus-képre emlékeztet.  Szerintem Cézanne-utánérzés, vagy Freud-dal átitatott vámos Rousseau...Kell egy kis idő mindenesetre, amíg az ember megszokja ezt a közeget. (Pláne akkor, ha az illető, aki idecsöppent, mostanában legtöbb szabadidejét egy mindig ételszagú csepeli panelben tölti és bámulja a szemközti toronyépület zöld ablakait). Még az emberek ruházata is szürreális. Alice csodaországban-hangulat. Van itt kerek orrú lakkcipő, egy vörös hajú fiún büszkén viselt hózentróger, máshol egy finom mozgású lányon "majdnem-esküvői" jellegű rakott szoknyaköltemény, egy másik fiús alkatú lányon forrónadrág fekete pöttyös harisnyával és yuppie-szemüveggel. No és széles karimájú kalapok. 

Az előadó, G., torreádornak öltözött. Nem csoda, hiszen ez egy Lorca-est. Az öltözék, a versek és a díszlet egyaránt a fekete-piros színkombinációra, vagyis a halál és a szerelem duendét megalkotó kettősére épül. Piros gyertya, vörösbor, fekete asztalka, piros lábakkal, fekete cipő, piros talp, piros levélpapír, rajta fekete szavak. A gitár meggyőző, de nem lehengerlő. Szépen aládolgozik G.-nek, aki viszont mindig nagy energiákkal szaval, játszik, bolondozik, él a színpadon. Majdnem azt írtam kínpad, mert saját szenvedélyeinek poklain vágtat végig. Van egy crescendo-ja az előadásnak. Tájképtől, angyali sugallatoktól, finom remegésektől indul, aztán nőkkel való találkozástól, csábítástól kezdve magányig minden megtörténik. (A bécsi valcer szavalása közben a gitáros fiú feltűnés-mentesen idézgeti az ismert Leonard Cohen-szám dallamát is, aki akkora Lorca-rajongó, hogy még a lányát is Lorcának nevezte el. ( Igaz, G. szerint ezt csak az "ilyen" vájtfülűek vették észre, mint én...Hozzátenném, hogy vannak emberek és G. közéjük tartozik, akiktől elfogadom a bókokat és a hízelgést és vannak, akiktől nem. Ebben még talán változnom lenne érdemes. )

Van, amin nevet a közönség, pedig sírni kellene. Titkos szerelem, megjátszott és igaz érzelmek, elszakadás. Átélhető mindez, bár a tempó gyors, a versek nagyon sűrűek és érzékiek. Ébenfeketén csillognak, madárszárnyakon csapdosnak, flamingórózsaszínen édesek, rózsatüske-erdős duendésen szúrnak, a halál fegyvertőr-tényei a csendbe csapnak: az emberek mégiscsak elkomolyodnak. Szerelem-halál-hó-kakasok-és az alvilág füveinek legelése. Érzelmi logika alapján realista dolgok ezek, és ezt már sokan, sokféleképpen megírták. (Petőfi például Szeptember végén vagy inkább október elején Koltón). Spanyolos zamattal pedig Lorca, akit annyira szeretek, írta újra a duendét. Kedvelem mi több szeretem a költőt. Mióta először olvastam Nagy László vastag fordításkötetében. Medve jutott ezekről a versekről eszembe...idézgettem is neki az akkor még hosszú és rendszeresen írt irodalmi leveleimben. A szavalások és közönséggel való játék végén G. kiiszik egy félliter bort a talpas pohárból. (Hatása csak később érződik). Elvesz valakit -  a karimás kalapú lányt - "feleségül". Mi a közönség vagyunk a tanúk. És a Bor és Lorca. A versek után jófajta jazz-zene közreműködésével összességében a Borisz Vian regényekből ismerős bohém házibulik világát játsszuk újra a nagy szobákban. (Nem recseg a padló). Sokat nevetünk Zs.-vel, többen azt hiszik, hogy mi homoszexuálisan is vonzódunk egymáshoz. Pedig ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor mindenkire igaz. (Valami ilyesmit vallott Proust is Zs. szerint. Zs. lakásában - ahol én is laktam egy darabig - most újabb vendég szállt meg. Egy spanyol kozmopolita fotós, aki Zs. ösztönzésére beleolvasva Proustba annak egész írásművészetét egy betegség vagyis az asztma furcsa diagnózisleírásának tartja. "Micsoda szűklátókörűség!" - mondja Zs., és osztom a véleményét. A legtöbb dolgot, amiről beszélnünk kellett volna, elfelejtjük. Csak nevetgélünk pedig alig iszunk. Élünk. Élünk! A belső udvarról látható szemközti igézően szép ház reneszánsz jellegű árkádjait szemlélem és versíró hangulatom támad. Zs. mint írót, mutat be francia ismerőseinek. Na ezt a fajta hízelgést nem szeretem...Több kedvem van ilyenkor az előre megjósolható kimenetelű csevegés helyett elbújni és írni. Kellene egy láthatatlanná tevő köpeny. Akkor olyan könnyű volna megírni az embereket! Így viszont a fegyelmezett figyelemre és a memóriára hagyatkozhatok csak. Menthetetlen álmodozó vagyok... Még csoportkép is készül. Feltűnésmentesen távozunk Zs.-vel. Mindenki integet, kedvesen. A Blahán válunk el, hazatérve szomorúság tör rám. De ez nem az este miatt, csak tudjátok, bizonyos "múlhatatlan nosztalgiák". Szép este volt, köszönet érte!