Valamit mindenkitől

Valamit mindenkitől tanulok. Magamtól nem tanulok, mert arról - Ócskavas, vagy kincs? - fogalmam sincs. Visszajelzés néha jön persze- rajzfoszlányban, versben, öntudatlan ötletben. De alapvetően Másoktól tanulok és az is előfordulhat, hogy jobban érzékelem őket mint saját magamat. Ez lehet komplexus is, de mindegy, és az is mindegy most mit gondolok róla, vagy hogy nevezem el, amennyiben ez a helyzet. Tükrözök, taktikázok, próbálom bemérni a Valóságot. Alapvetően tükrözöm. Semmi igazán újat nem csinálok, csak összerakom és szembesítem a mozaikokat. (Egy tányér éppen ma egészen apró szilánkokra tört a kezem alatt. Nem szúrt, nem vájt a bőrbe, műanyag-szerű anyagból volt, mint kiderült. Ripityára tört.) Jé, ez összeillik! Hogy lehet, hogy ezt nem látjátok? A napnál is világosabb! De azt a kis valóság-darabkát valaki éppen zöldben látja, mert zöld szemüvege van. De nehéz bármiről is beszélni... Az apró részleteket felnagyítanám, azokat, amikre senki se figyel. (Például akváriumban a halaknak az árnyát. Az is suhan alattuk a fövenyen. A részletekből a pici egészen pici jelekből szinte mindent meg lehet érteni...) Próbálom egyensúlyba hozni a dolgokat. Ha valami bókol mérgesen elkezdem ecsetelni a hibáimat. Ha valaki szid nagyon sajnálom magam és őszintén lázadok ellene.

Ami ellenkezik velem az különös figyelmet érdemel. Exupéry szavaival: "Ha valami szembeszáll veled, és keservesen meggyötör, hagyd ne törődj vele, mert ez az jelenti, hogy gyökeret versz, hogy levedled kinőtt magadat. Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat." De nem ellenkeznek. Ez a baj. Hogy a legtöbb esetben, semmi és senki sem száll velem szembe nyíltan. (Ki kell találni, hogy miért rúgtak ki a munkahelyről, ki kell találni, hogy mi van a "háttérben.") Ebben a korban éppen ez a rossz. Hogy nincs nyíltság, egyenesség. Többnyire elnyomjuk magukban a bíráló szavakat. Valamilyen más úton juttatjuk vissza a haragot, az üzenetet, de nem biztos, hogy a címzettnek. Legtöbb esetben nem neki. Nem nyílt sisakos világban élünk. És száműztük a patetikusságot is. A szenvedélyes, mély és komoly érzelmeket giccsnek és művészietlenek tituláljuk, (mondjuk ilyen értelemben Fra Angelico teljes festészete is merő giccshalmaz lehetne, azért mert nagyon érzelmes festő) az igazi giccset meg szentesítjük: mondjuk a tv híradót vagy az (ál)kulturális dolgokat. Ha létezik is a jó, már nem hisszük el. Már rég relativizálták, bocsika, te egy fantaszta vagy. A háttérben az van, hogy a fenségeshez vagy a szenthez nincs erőnk a legtöbbször. Fesztiválok színpadjaira száműzve a magasztos hangulat. Minden dobozokban van. A tisztaság a drogériában, az okosság az egyetemen, az Isten a templomban. Mi van ha mondjuk Isten a drogériában tűnik fel, vagy esetleg a tisztaság a mocsokban ahol rendszerint fel szokott...Hát az badarság. Mindennek helye van ebben a világban már. Ki lett találva. Csak szar benne lenni. De nem azért mert alapvetően szar, hanem lusták vagyunk kigubancolni, hogy most akkor tulajdonképpen mi is történik. Egy adott percben, másodpercben. Úristen mennyi erő kell ehhez. És vakmerőség. Még egy jógagyakorlatot is nehéz tökéletesen végrehajtani nemhogy tökéletesen figyelni valamire. Ezért egyszerűsítünk. Többnyire jobban elhisszük a világ rosszát, szennyét. Miért? Mert a szép hangokhoz fel kell emelkedni, és csak a tiszta fül hallja. De az én fülem is telis-tele van zsírral meg állandóan zenét hallgatok és nem hallja. Nem hallja, ja akkor nem is létezik! Ilyenfajta filozófiák duruzsolása hallik. Pedig ami nyílt, az szép. Szép látni a "rosszat" is, szép leírva látni. Hogy ez miért van így, arról fogalmam sincs. Amikor formába kerül valami, attól azonnal, szinte automatikusan széppé válik. Amíg gomolyog a Valami, a Megnevezetlen - " a meg nem gondolt gondolat" addig mindent tönkretehet. A hiány nagyobb baj, mint a Harc vagy a Rossz. Amit biztosan elhiszek mégis: az a mesék valósága. Nem kell magyarázat hozzájuk, ahogyan a mesetudósok állítják. Nekem se magyaráztak semmit gyerekkoromban csak felolvasták és kész. Nem kell azonnal mindent érteni. Elég jó párszor elolvasni. Majd egyszer váratlanul jön a megértés vagy valami jön. Nem bekebelezni, kielemezni, feldolgozni, és túl lenni rajta. Nem akarok túl lenni. Ahogy Zs. mondta annak idején: nem akarom meghallgatni a Csehtamás összest, mert szeretném ha mindig maradna belőle egy pici ismeretlen és meglepődhetnék és örülhetnék újra. Na erről van szó.

De mit tanultam?  Térjünk ide vissza...Tőle azt, hogy hogy kell felállni a templomban. Mint valami rugó, lendületesen. Tőle néhány szót: "máskülönben", "hüttő". Tőle a picit visszafogottabb valóságlátást és a felnőttes munka-tudatot: menni kell mint a gép. (?) Tőle az igényességet, pontosságot. És hogy meg is kell csinálni, nem csak kigondolni. Tőle az energikusságot, az igyekezetet. Tőle, azt ahogy nevet. Tőle ahogyan gondolkozik. Lágy, felhevített aranyszínű aggyal, és úgy, hogy megbocsájtó közben és irgalmas saját magával és a világgal szemben. Ő egy perfect tudós. Se több, se kevesebb. Közben pedig egy kicsit színészkedik. Tőle azt, ahogyan olvas. Sorról-sorra. Tőle azt, ahogyan a cigarettát fogja és ahogyan beszél. Tőle azt, hogy hülyének is kell lenni, mert amúgy ennyire okostojás és füstölgő agy létemre elviselhetetlen vagyok. Tőle azt, hogy mindig van valami, olyan soha sincs, hogy nincs semmi. Tőle azt, hogyan kell gyerekeket nevelni majdan. Tőle, hogy hogyan kell szolgálni egy családot. Tőle azt, hogyan kell szaloncukorral dobálni embereket és közben a másik kézzel szintetizátoron játszani. Tőle azt, hogy az emberekre lehet hatni, de veszélyesen naggyá tud nőni ez a hatalom. Tőle azt, hogy hangosan kell beszélni. Tőle azt, hogy létezik mosóháló, hogyan kell sminkelni, és hogy a csicsik szeretik a társaságot. Tőle azt, hogy rossz is létezik. Tőle azt, hogy a nyugalom és a szerelem kapcsolatban lehetnek egymással. (Közben mindkettőt kívánja nekem). Tőle valamit Szaud-Arábiáról. Tőle stílust. Tőle azt, hogy jó tanítani. Tőle azt, hogy lehet valaki gazdag és jószándékú. Tőle azt, hogy a verebeken lehet gyakorolni a madárgyűrűzést. Tőle azt, hogy nem kell akarni, hogy mindenki szeressen. Tőle azt, hogy a vesét védeni kell. Tőle azt, hogy kiterítenek úgyis. Tőle azt, hogy óvatosnak kell lenni. Tőle azt, hogy lehet játszva is! Tőle azt, hogy időben lépjünk. Tőle azt, hogy a mikro elé nem szabad állni. Tőle azt, hogyan kell csókolózni. Tőle azt, hogy el lehet bukni és fel lehet állni. Tőle azt, hogy a csecsemőotthonokat be kéne zárni. Tőle azt, hogy az életet élvezni is lehet és vannak csodák. Tőle a főzés néhány fortélyát. Tőle számtalan könyvet és művészt. Tőle azt, hogy mi az a monopol radír. Tőle sok mindent angolul és célratörő gondolkodást. Tőle azt, hogy hogyan kell zsarnoknak lenni. Tőle azt, hogy ilyennek nem kéne lenni. Tőle azt, hogy hogyan kell papírt hajtogatni és tudományosan érvelni. Tőle azt, hogy ki volt Vigyázó Ferenc. 

Ágborisrét

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karélyosan bukik és az Olt mellé leszáll.

Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,
Ágborisvég marad világvégezetig,
eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics
édes szülője, ki virágot vétkezik.

Halaknak álma

Jég alatt télen

halaknak álma

szétfolyó téboly.

Lebegnek némán

smaragd vizekben,

jég alatt,

s szétfoly...

Szétfolyik álmuk a nagy vizekben,

Ezüstös halaknak álma.

Aludj hát, drága,

jégpáncélt álmodj,

ezüst halaktól

tanulj el álmot,

nagy vizek mélyén

alvó halaktól

tanuld a nagy álmokat.

Vontatott élet

vontatott álom,

szétterül fázva.

Jég a fedője,

szemhéj a szemre,

színezüst

zárja.

Tanuld el, drága,

halaknak álmát

a vontatott hófehér tébolyt...

Jég alatt, télen,

zöldes vizekben

halak lebegnek,

szenderegnek,

és az ő álmuk álmaidban

hangtalan szertefolyik.

Hangtalan élet,

hangtalan álmok,

jég alatt vízben

kopoltyú tátog

jég alatt, télen

halaknak álma

úszik a szemben,

mikor lezárva.

Álmodd hát, drága,

halaknak álmát,

a vonatott hófehér álmot.

Semmi se mozdul,

kopoltyú tátog,

elszenderednek mind az átkok,

engedd magadba

halaknak álmát,

a vontatott nagy álmokat.

Duende

Meg kéne írni a Kiteszik a húst ötödik epizódját. Ez egy bejegyzéssorozat, azokról az emberekről, akiket szeretek, de tőlem fizikailag távol vannak. Akiket szeretnék, de még azt se mondhatom, hogy ismerem őket. Köztük van az apám is. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek- vegytiszta esete. A múltat be kell vallani, és a jelent is. Szóval meg kéne. Ehelyett most inkább csak a tegnap estére referálnék. 

Lehetett sejteni, hogyha leküzdöm a félénkségemet - ami talán tanult tehetetlenség nálam, mert az adott helyzetben már nagyon bátor, sőt vakmerő szoktam lenni - egy újfajta élmény részese leszek. Gyanítható volt az is, hogy egy  nagyon alternatív, bájosan lila "titkos társaság" estjén részt venni a tavasziasan enyhe  tél közepén, szemben a szeretve tisztelt és már megunt, de még mindig valahogy vonzó egyetemépülettel pontosan szemben, a belvárosban.... érdekes, emlékezetes esemény lesz a közösségi élményeim nem túl gyakori sorában. (Mert vallom/valljuk többekkel, hogy más dolog művésznek/tudósnak (esetleg a kettő valami furcsa keverékének) lenni és megint teljesen más dolog, mint a művészeti-tudományos életben mozogni... Nem fedi egymást a két tevékenység. Aki dolgozik, annak nincs ideje és kedve mindezt kommunikálni. Azok, akik sokat kommunikálnak és közben vegyülnek a pesti nép közé, népszerűségre és megnyilvánulási lehetőségekre tehetnek szert, de kevesebb idejük lesz az elmélyült munkára. Marad tehát a cella-magány és a tágas emlékezet számomra (is). 

A tegnap este azonban máshogy alakult. Kedves barátom, E. Géza meghívására érkeztem a lakásszínházi eseményre. Zs.-t is elhívtam, aki valahonnan a Gozsdu udvarból robogott felénk, még alig befejezve kellemes, wok-os vacsoráját. A jelszó duende, amit a kapucsengőbe kellett fátyolosan belemondani, valószínű V. Petinek válaszolva. (Nagyon nagyon szeretetteljes egyénről van szó, aki amint meglátott, keblére ( és kedvére) ölelt... Szóval egy gyönyörű, ókori jellegű szobor (bronzból talán, igaz, a félhomályban nem lehetett pontosan kivenni) mutatta az utat az első emeleti lakáshoz, ami összbenyomást tekintve a kolozsvári Insomniára emlékeztetett. (Ahol egy jelen lévő francia fiú szerint jól lehet írni...ezek szerint kölcsönös vonzalom van "a" románok, vagyis az erdélyi románok és a franciák között. A román értelmiségiek élnek-halnak Párizsért, az alternatív francia fiatalok pedig megőrülnek Budapestért és Kolozsvárért)! Itt és most pedig a szokásos, álmos-szemű, kötött-pulcsis közeg, ami valahogy nem változik az idők során, generációk jöhetnek-mehetnek, ez a réteg újratermelődik. Mély és szomorú tekintetű, halk szavú bölcsészek; harsány színészek; menő képzőművészek; egészen emberinek tűnő zenészek és néhány kicsit megrendült vagy megszeppent jogász vagy társadalomtudós (hallgató)... Mászkálnak, üldögélnek. Pazar nagypolgári jellegű berendezés és terek. Nem értek a bútorokhoz, azokhoz csak a nagyfőnök ért a múzeumban, de itt minimum 100-120 éves cseresznyefából faragott antik jellegű rokokósan túlzsúfolt szekrény és székköltemények voltak, egy méltóságteljes Beethoven-büszt, nagypolgári ajtók-ablakok, stukkódíszes üvegcsillár, keleti párnahuzatok, furcsa díszek mindenütt, amelyek beillettek farsanginak és karácsonyinak egyaránt, fotók és jó néhány festmény a falon. Zs. szerint az egyik strand-jelenet egy elcseszett Balthus-képre emlékeztet.  Szerintem Cézanne-utánérzés, vagy Freud-dal átitatott vámos Rousseau...Kell egy kis idő mindenesetre, amíg az ember megszokja ezt a közeget. (Pláne akkor, ha az illető, aki idecsöppent, mostanában legtöbb szabadidejét egy mindig ételszagú csepeli panelben tölti és bámulja a szemközti toronyépület zöld ablakait). Még az emberek ruházata is szürreális. Alice csodaországban-hangulat. Van itt kerek orrú lakkcipő, egy vörös hajú fiún büszkén viselt hózentróger, máshol egy finom mozgású lányon "majdnem-esküvői" jellegű rakott szoknyaköltemény, egy másik fiús alkatú lányon forrónadrág fekete pöttyös harisnyával és yuppie-szemüveggel. No és széles karimájú kalapok. 

Az előadó, G., torreádornak öltözött. Nem csoda, hiszen ez egy Lorca-est. Az öltözék, a versek és a díszlet egyaránt a fekete-piros színkombinációra, vagyis a halál és a szerelem duendét megalkotó kettősére épül. Piros gyertya, vörösbor, fekete asztalka, piros lábakkal, fekete cipő, piros talp, piros levélpapír, rajta fekete szavak. A gitár meggyőző, de nem lehengerlő. Szépen aládolgozik G.-nek, aki viszont mindig nagy energiákkal szaval, játszik, bolondozik, él a színpadon. Majdnem azt írtam kínpad, mert saját szenvedélyeinek poklain vágtat végig. Van egy crescendo-ja az előadásnak. Tájképtől, angyali sugallatoktól, finom remegésektől indul, aztán nőkkel való találkozástól, csábítástól kezdve magányig minden megtörténik. (A bécsi valcer szavalása közben a gitáros fiú feltűnés-mentesen idézgeti az ismert Leonard Cohen-szám dallamát is, aki akkora Lorca-rajongó, hogy még a lányát is Lorcának nevezte el. ( Igaz, G. szerint ezt csak az "ilyen" vájtfülűek vették észre, mint én...Hozzátenném, hogy vannak emberek és G. közéjük tartozik, akiktől elfogadom a bókokat és a hízelgést és vannak, akiktől nem. Ebben még talán változnom lenne érdemes. )

Van, amin nevet a közönség, pedig sírni kellene. Titkos szerelem, megjátszott és igaz érzelmek, elszakadás. Átélhető mindez, bár a tempó gyors, a versek nagyon sűrűek és érzékiek. Ébenfeketén csillognak, madárszárnyakon csapdosnak, flamingórózsaszínen édesek, rózsatüske-erdős duendésen szúrnak, a halál fegyvertőr-tényei a csendbe csapnak: az emberek mégiscsak elkomolyodnak. Szerelem-halál-hó-kakasok-és az alvilág füveinek legelése. Érzelmi logika alapján realista dolgok ezek, és ezt már sokan, sokféleképpen megírták. (Petőfi például Szeptember végén vagy inkább október elején Koltón). Spanyolos zamattal pedig Lorca, akit annyira szeretek, írta újra a duendét. Kedvelem mi több szeretem a költőt. Mióta először olvastam Nagy László vastag fordításkötetében. Medve jutott ezekről a versekről eszembe...idézgettem is neki az akkor még hosszú és rendszeresen írt irodalmi leveleimben. A szavalások és közönséggel való játék végén G. kiiszik egy félliter bort a talpas pohárból. (Hatása csak később érződik). Elvesz valakit -  a karimás kalapú lányt - "feleségül". Mi a közönség vagyunk a tanúk. És a Bor és Lorca. A versek után jófajta jazz-zene közreműködésével összességében a Borisz Vian regényekből ismerős bohém házibulik világát játsszuk újra a nagy szobákban. (Nem recseg a padló). Sokat nevetünk Zs.-vel, többen azt hiszik, hogy mi homoszexuálisan is vonzódunk egymáshoz. Pedig ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor mindenkire igaz. (Valami ilyesmit vallott Proust is Zs. szerint. Zs. lakásában - ahol én is laktam egy darabig - most újabb vendég szállt meg. Egy spanyol kozmopolita fotós, aki Zs. ösztönzésére beleolvasva Proustba annak egész írásművészetét egy betegség vagyis az asztma furcsa diagnózisleírásának tartja. "Micsoda szűklátókörűség!" - mondja Zs., és osztom a véleményét. A legtöbb dolgot, amiről beszélnünk kellett volna, elfelejtjük. Csak nevetgélünk pedig alig iszunk. Élünk. Élünk! A belső udvarról látható szemközti igézően szép ház reneszánsz jellegű árkádjait szemlélem és versíró hangulatom támad. Zs. mint írót, mutat be francia ismerőseinek. Na ezt a fajta hízelgést nem szeretem...Több kedvem van ilyenkor az előre megjósolható kimenetelű csevegés helyett elbújni és írni. Kellene egy láthatatlanná tevő köpeny. Akkor olyan könnyű volna megírni az embereket! Így viszont a fegyelmezett figyelemre és a memóriára hagyatkozhatok csak. Menthetetlen álmodozó vagyok... Még csoportkép is készül. Feltűnésmentesen távozunk Zs.-vel. Mindenki integet, kedvesen. A Blahán válunk el, hazatérve szomorúság tör rám. De ez nem az este miatt, csak tudjátok, bizonyos "múlhatatlan nosztalgiák". Szép este volt, köszönet érte! 

Párbeszéd a gazdagságról és a szegénységről

"Ha akarod magad is utánanézhetsz ezeknek a dolgoknak Sze-ma Csien Történeti Feljegyzések cimű könyvében. A későbbi tudósok ugyan megvetik ezt a könyvet, mivel Sze-ma Csien állitólag túlságosan sokat foglalkozott megvetendő, anyagias dolgokkal, de hát ha valaki tudós, még nem jelenti azt, hogy bölcs is." (...) Igaz - folytatta a szellem -, vannak akik azt állitják, hogy a szegénység nemesit. Legtöbbször könyvmoly tudósok és ágrólszakadt rimfaragó költőfélék vallják ezt a balhiedelmet... Igy aztán elkerülhetetlen, hogy néha fegyverforgató lovagok is igy vélekedjenek, akik elfelejtik, hogy a jó urakodás alapja a vagyon, a gazdagság.  (...)
- Éljen az ember akár jó, akár sanyarú korban - folytatta a szellem - , amennyiben erényes, ha ő maga nem is utódai mindenképpen elnyerik ezért a jutalmat, boldog és szerencsés élet formájában." (...) "De légy még egy kis türelemmel." (Mondja a Pénz szelleme) "Amikor megjelentem előtted, nem azzal kezdtem-e, hogy nem vagyok sem isten, sem ember, nem szól mellettem semmilyen jócselekedet, és nem terheli a lelkem gonoszság. Ne is csodálkozz hát, hogy ezekben a dolgokban másképp gondolkozom, mint közönséges földi ember." (...) A hajdani gazdagok értettek ahhoz, hogy megragadjanak minden alkalmat, amely vagyonuk gyarapitásához vezetett. (...) A kapzsik a pénzt persze még saját szüleiknél is jobban szeretik, még életüknél is jobban becsülik; vagyonéhségükben képesek éhezni és szomjazni, rongyosak és még álmaik is a pénz körül járnak. ( ...) Mivel nem vagyok sem isten, sem ember, csak szellem, nem tarthatom számon az emberek jó vagy rossz cselekedeteit. Még azzal sem törődök, hogy jó vagy rossz ember szolgálok-e. (...) Egyetlen célom, hogy ott legyek, ahol szeretnek, ahol megbecsülnek." (...) "A pénznek is van lelke. (...) nem szeretjük azt a gazdagot, aki emberbarátság cimén sajnálgatja a szegényeket és alamizsnákat oszt. (...) És a pénz-szellemek nem segitik azt a szegényt, aki csupán azért szegény, mert mindenképpen becsületes ember akar maradni. Az ilyenek hiába igyekeznek aztán, egész életükre ugyanolyan nyomorúságban maradnak. Bölcsek voltak azok a hajdani emberek, akik éppen akkor vonultak remeteségbe, önmegtartóztató életbe, amikor már rátértek a gazdagodás útjára. Életük végéig aztán a csenddel barátkoztak, és azt tették, ami nekik tetszett. Ha most össze akarnám foglalni, amit eddig fejtegettem, azt mondanám: a meggazdagodás folyamata is mesterség, egyenrangú bármilyen másikkal, csupán attól függ, ért-e hozzá az ember vagy sem. A pénz szellemei illékonyak, nem céljuk az állhatatosság: ritkán maradnak hosszasan egyetlen ember szolgálatában..." (...) Az ember egyik legfontosabb feladata, hogy okosan takarékoskodjék, de vigyázzon, ismerje a mértéket, ismerjen határokat. Meg kell találni a helyes középutat."