kiteszik a húst

kiteszik a húst a teherautóból a fehér ládákba. a forgalom megakad a farost-labirintus graffiti-sikátoraiban. az emberek toporognak és a mínuszok rápotyognak a kolbászokra, belevágódnak keresztszárukkal a jókora szalonna rózsaszín hús-fodraiba.
szemből török dervis dajdajozik. asszonyok fekete nagykabátban, kendőben, harangszerűen imbolyognak portékáik körül egy méter átmérőjű területen. a hús fölött szép érett férfiarc látszik ki a fehér ruhából. magas homloka van, szép bőre. ő foglalkozását nézve hússzállító, szabadidejében fenomenológus filozófus.

mindez alatt egy marosvásáhelyi születésű jelenleg érdi vagy ercsi lakos, régi barátom a rajzművészet mesterei című nagy albumot lapozgatja. hullámos haja megnőtt és göndör lett, eltávolodtunk. ugyanaz a kesztyűje mint régen. bőrkesztyű. és most is elegáns és most is úrias. beethovenről ő jut eszembe, de a hideg medici kriptáról is firenzében a san lorenzo kápolnájában. a sokszínű és márványintarziákról. didergő csontvázak nagy szarkofágokban, volutákkal, virágokkal. én nem szeretnék ilyen hidegben feküdni. nem szeretnék.

és ebben a pillanatban festi át a megkezdett vásznat egy fiatal festő az epreskerti műteremben. új stílus érlelt ki: az ún. egyházi futurizmust- lépő monstrumokkal a ( koszosan festett) búzamezőn. nőből férfit is csinál. boccionival az olasz futurista szobrásszal ér össze a végtelenben az elméjük éppen, de ez a fiatal festő nem tudja. csak érez bizonyos erővonalakat a háta tájékán, és a csuklóján. lézersugárszerű melegség hatol át rajta. megizzad a munkában. a lépő figura, tükröződik, nem tudja, hogy jó-e ez, de festi, mert tenni kell a dolgunkat. kávét melegít rezsón, kikapcsolja a zenét. ezelőtt felhőket festett, vándorúton volt mint petőfi. úgy festette akkor a réteket mint egy megszelídített, nyugodt van gogh.

közben jeanne vásárhelyen csehov-szövegkönyvet preparál cigarettafüstbe burkolózva. lilára festett körmökkel fogja a ceruzát, a szöveghez instrukciókat ír, most egy arckifejezést: "vicsorogva" kanyarítja oda a mondat elé. a csehov-értő, verditől elfogult tanár úr, néhány napja meghalt: ki volt téve gyászhíre az esztétikás folyosó hirdetőtábláján. jeanne ezt nem tudja. megnézte őt, igaz. szájához emeli a ceruzát, mint a római költőnő a pompei-i freskón. a díszletek körülötte fekete-fehérek. látom jeanne-t, ahogy átmegy a fekete-fehér filmbe. az útitáv felénél az égen van egy sáv: filmkocka-váltás onnantól régi a film. (t.i.: jár bp. és vásárhely között repülő is) budapest színekkel telelehelt szürke bérházainak késő-őszi díszletéből megy a feketekávés, fehér radiátoros, csupasz fákat ablaküvegbe szorító kis lakótelepi lakásba, és megy a szecessziós palotás főtérre, és sosincs egyedül. kínos magány-szomj gyötri, rossz sörrel gyógyítja a magány-vágyat. fiúk vannak, és emberek, mindig emberek, beszélnek, hangjuk színe kirajzol egy útvonalat: egy hullámvasút ez, ezen nyikorognak történeteik, és ezeken a hullámvasutakon utazik félálomban jeanne. tehát mindig másokkal van, csak aljosával most éppen, hogy olvassák egymást. általában nem hallja a gondolatait. keveset alszik, és álmában holnap fél három felé megjelenik borsószem királykisasszony, és még 33 párna ellenére is megérzi a borsót a dereka alatt. görnyed a szöveg fölött, hullámcsatjából kisiklik egy ősz hajtincs.

egy vizeskékszemű bolgár nagyhajú fiú jókorra táskával a hátán robog a jános kórházba. a kezelésre jött, hogy elhozza onnan anyukáját. most hazabotorkálnak a moszkva térig lassan villamossal, majd metroval a stadionokig, és utána negyven perc alatt a házig. mindezalatt aztán leül a számítógép elé, és azon kottázik, női karra kórusművet, haldokló szirén-hangokat, egy cérnaszál-hercegnő sír a fülében. feltesz egy teát: citromfű teát. apró csészéből kortyolja a nedűt, mint ahogy japánban szokás. behúnyja a szemét. az ujjai nyúlós még meleg grillázsokká vékonyodnak. megrezeg a nagy rezeda-haja mint a hársfa nagy virágfürjei kora-nyáron falu főutcán.

mindez alatt egy negyvenhárom éves borostás férfi lesétál a texasi kanyonjának patakjához hogy megnézze a libáit reggeli fürdőzésükkor. gágog velük együtt, és közben elfogultan javítgatja a drótkerítést amit ő maga eszkábált. ez védi meg a libuskákat mindenféle vadállattól. a kutyái is ott sündörögnek körülötte. nem messze a pataktól van egy barlangszerű mélyedés a földben: a férfi mindig azt képzelte ez olyan barlang, ami egyenesen az alvilágba vezet le.