Egyszer arról is kell majd írnom, hogy miért szeretem a. m.-t, ezt a férfi archetípust, akitől mennyire menekültem eddig egész életemben. Először apámban ismertem rá, ha ő nincs, akkor sohasem jövök rá, hogy ilyen létezik, de saját magamnak azt az oldalát se, aki ezt el/be tudná fogadni. Ott van A-ban is ahogyan idegesen rázogatja a lábát és a barátom előtt nyíltan taperol a táncházban, ott volt kicsit P-ben, de akkor még gyerek volt...De mindez nem lett volna elég, ehhez apám kellett igazán, hogy beleégjen az agyamba az A. M. férfi, a barbár, a kegyetlen, az erős, különben megmaradtak volna körülöttem örökké a lyányos Jánosok....És most mi más is következhetne, mint az il est barbare, il est cruel, akitől fél Európa megriadt, és néha én is, mert tényleg megzabolázhatatlan, irányíthatatlan, s szívesen kitérnék én is előle, de már nem lehet. Hol van bennem elrejtve ez a vadság? Mert ez bennem van azért is félek tőle ennyire, ez én is vagyok, ez az árnyékom, az elnyomott rész. A kitörhetetlen vulkánok, készülődnek: "lions in a cage" ahogy T. írta rólam a nyáron. Ez nem a tavaszi bágyatag fénycsík, a Károlyi Palota parkettáján, amin naphosszat merengek...ez sokkal velőtrázóbb tapasztalat lesz. Mindeközben a melankolikus énem hosszan mereng, a kolerikus pedig elszántan dolgozik...
Nessun commento:
Posta un commento