"Motor: semmi jelentenivaló.
Gép teste: jobbra húz."
Leteszi a töltőtollat; pusztán csak ennyit gondol: "Álmos vagyok" s a halántékát szorító álom újra hatalmába keríti.
Ámbraszínű fény a villogóan világos tájon. Gondosan boronált földek, és mezők. Jobbra egy falu, balra egy parányi nyáj; az egészet keretbe zárja az ég kéklő boltja. "Egy ház" - gondolja Bernis. Emlékszik rá, egyszer csalhatatlanul úgy érezte, ez a föld otthonnak épült. Jól elrendezett családi otthon. Minden megnyugtatóan függőleges. Sehol semmi fenyegetés, semmi repedés ezen az egységes látomáson: mintha otthon lett volna a tájban.
Öreg hölgyek érzik ilyen örökkévalónak magukat szalonjuk ablakában. A pázsit üde; a kertész lassú mozdulatokkal locsolja a virágokat. Szemmel követik bizalomgerjesztő hátát. A fényes parkettból viaszszag árad: ez az illat elragadtatással tölti el őket. Milyen jó, ha rend van a házban; a nap elmúlt, szeleivel, napjával és záporaival, melyek alig egy-két rózsát vertek le.
- Itt az idő. Viszontlátásra.

őszi ablak

tudtuk jól, hogy ez az eső

végleg elmossa majd a nyári meséket… 

álomcsiga nyálkás nyoma villant az aloé levélen

míg szemet dörzsölve fekszünk a szoba évszaktalan vákuumában

a testekkel övezett meleg porhanyós homályában

az esőverte ablakot nézi

a teljesen meztelenre vetkőztetett szemem

most kezdem látni, hogy átázott érmék

egy másik világból küldött levelek

csattannak az üvegen

sárgára aszalódott öregkori arcok?

vagy könnyes arcú szétázott tenyerek?

elektromos rezgésű álomból ébredek

az ablakra rácsapódtak a sárga levél-tenyerek

"Küldeni fogok egy uj forditótól egy novellát, Mihály cimüt."

a. m. ről megint

Egyszer arról is kell majd írnom, hogy miért szeretem a. m.-t, ezt a férfi archetípust, akitől mennyire menekültem eddig egész életemben. Először apámban ismertem rá, ha ő nincs, akkor sohasem jövök rá, hogy ilyen létezik, de saját magamnak azt az oldalát se, aki ezt el/be tudná fogadni. Ott van A-ban is ahogyan idegesen rázogatja a lábát és a barátom előtt nyíltan taperol a táncházban, ott volt kicsit P-ben, de akkor még gyerek volt...De mindez nem lett volna elég, ehhez apám kellett igazán, hogy beleégjen az agyamba az A. M. férfi, a barbár, a kegyetlen, az erős, különben  megmaradtak volna körülöttem örökké a lyányos Jánosok....És most mi más is következhetne, mint az il est barbare, il est cruel, akitől fél Európa megriadt, és néha én is, mert tényleg megzabolázhatatlan, irányíthatatlan, s szívesen kitérnék én is előle, de már nem lehet. Hol van bennem elrejtve ez a vadság? Mert ez bennem van azért is félek tőle ennyire, ez én is vagyok, ez az árnyékom, az elnyomott rész. A kitörhetetlen vulkánok, készülődnek: "lions in a cage" ahogy T. írta rólam a nyáron. Ez nem a tavaszi bágyatag fénycsík, a Károlyi Palota parkettáján, amin naphosszat merengek...ez sokkal velőtrázóbb tapasztalat lesz. Mindeközben a melankolikus énem hosszan mereng, a kolerikus pedig elszántan dolgozik...

kicsike dal

kissodrású folyóra
fényostorokat csapnak

de régen láttuk hírét 

ily sugaraknak
tűz már a napfény
a betonból ágas
tűzfalazatra
álmodom arcod
a hajnali napba

még csak ássuk a földet

nem vetünk magot

játsszuk a szerelmest

játsszuk a vakot

nyár jön majd távol

messze varázsol
kit elhagyok éppen
nem marad tétlen

meleg lesz télen

karod öblében