miért rombolni a szentséget alattomos, kisstílű lopással - sötétben kis összegekért kipakolt kölcsönös kis spájzok mézeiért. jöttem, jöttél, hogy újra eltűnhess. hogy újra és újra átéljem, amitől végtelenül szomorú leszek...de sajnos túlélem, sőt megunom a semmit - most is fütyül a szél - és viszem tovább a szerelem zászlaját, ha elbírom, lengetni van erő. a tündér az tün-dér-kedik... eltűnődik kicsit (ahogyan az ordas a józsef attila versben) s sziporkázva iszkol, menekül. téged megesz, engem elás és nem csinál semmi mást...csak hosszú, kalandos álmok maradnak belőled, amikkel napokig, évekig elbíbelődöm. londonban a macskaköveken, szemészeten, aztán a családoddal zárt térben. mindenhol mindenki magyar. nyomasztóan kicsik a terek álmomban is. (fiktív álomleírás) aztán zöldes-rózsaszínes hajnali táj, ahol érezni a boszorkányok barlangjainak csípős kigőzölgését a bokrokon, csípős égett szag keveredik templomi tömjénnel. együtt utazunk. nyáron jósálomszerű előzmény. méregzöld puha üléseken fekszünk, az ablaktól ragad a kezem és az alkarom is ólomszagú a kosztól. amikor papírzsebkendőt hajítok a wc-be az erős rozmaringparfümöt böfög vissza. tudom, hogy már nem hagyhatlak el, itt az idő, hogy valahova elérkezzünk. az álom végtelen idejében megkegyelmez Fantázia és nem lesz több elválás, nem lesz több pokolmély fájdalom-gyilok. van olyan varázslat, hogy ne kelljen többet keresni, találni, elhagyni. van, de én sem hiszek benne, nincs erőm hozzá. mégis, valaki azt akarja, és pont a jobbik énem, hogy maradj itt a hajam tövében, az ujjaid kulcsold az ujjaimba, szádat tapaszd a homlokomra és aludj és pihenj bennem. már nem kell kitalálni, hogy hogyan szokom meg újra, amit nem tudtam megszokni - ha tél lesz majd, nagy hideg - hogyan kell nélküled kibírni az őszöket a telet. "ott megyen az én igazi"... nem értek semmit. elsomfordálni vágyom..vezekelni másokért, talán magunkért is. bár nem kértek rá és a díj, mi ezért jár, megint másnak adatik. jó. beton utakon távolodunk a közelségért. a padló erősen fűt, szánkban savanyú íz, dühünk már majdnem a gyógyulás, megint az égett erdő füstje, a véres kráterekben megnyíló táj sóhajai. ki ne akarna egy ilyen hangulatú térben, mint egy tarkovszkij filmben, önmaga és a világ fölé szállni? aztán súlyos alabástrom falak között élni smaragdváros nyurga kis lakójaként. érinthetetlennek, szűznek maradni, mindig új, mindig régi menedékként. őrizlek, mint csontjaim húson túli fehér világát. nem fogyó telihold, a vízben sincs nyomod, de bennem valóság a lélek-mécses. víz alatti város, moszatos régi tenger - most beborítasz. a levegőtől növekedsz, a fény áthatol rajtad, a villámok sisteregve pattannak le a hátadról, aztán körbezár az álom. alszunk, leúszom a homokba, nyugodt puhaságba fekszem. a horkolás egyre hangosabb - rekedtes csikóhalak. szemközti háztetők és kémények, galambok a napban, párban. édeskeserű virradat. azután az okos terrierek ápolt pofaszakálla. (a pitypangokat utálják), percek, meleg, változatos mécsvirágok, a pipacsmezőn ébredező oroszlán ásít, nem tudja mi dolga itt a földön - búcsúzik megint...valami fontos dolga van?
"Hová lettek a harcosok? Sehol egy elesett a téren. Különös középkor ez Uram, Hol nem vérzik senki senkiért." /napló, olvasás, versek, szövegek/
átutazók
23 novembre 2015
09 novembre 2015
"A harangozástól felszáll a köd."
Harangoznak péntek este Szegeden. De hogyhogy? -kérdezem az utcán sétáló járókelőt. "Mert úgy tartják, hogy a harangozástól felszáll a köd." - válaszolja egész természetesen egy fiatal nő. "Figyeld meg és nemsokára el fog tűnni...a hangoktól". Kicsit elképedve megyek tovább, hogy ez milyen érdekes babona... Valahol a nagy állomáshoz közel, a Gőz utcában... most egy felhőben lépkedek. Egy kedves férfit megkérdezek, hogy jófele tartok-e. (Ekkor még nem tudom, hogy mindjárt az Alkalmazott Nyelvészek Kari Estjére fogok keveredni, ahol eléggé hosszú kínos álldogálások lesznek, mert a belső poénokat mi elte-sek nem értjük). Nem tudja megmondani, de kedvesen mosolyog: 10 éve járt ide egyetemre... Barátságosak az emberek ebben a városban. Valahogy Berlin külvárosa jut eszembe a pályaudvar közeli utcákról. Csönd van. A tél közelít, nagykabátos emberek fogódzkodnak össze és sétálnak a fák alatt. Finoman vitorláznak lassú kavargással a nagy sárga levelek. Nincs hideg, de már este 8-kor mély, kicsit ijesztő ez a sötét, szinte már fekete éjszaka van, húzna maga felé a szoba, az ágy. Az utcán mindenki siet valahova. Várja őket egy kivilágított doboz melege és egy korty tea, vagy egy könyvnek egy oldala, s egy kis tennivaló. Én pedig arra gondolok, hogy ebben a városban találkozott először nagyapám és nagyanyám a Főiskolán, itt esett szerelembe apám és anyám, itt is születtem, a Tisza mellett...ha nincsen ez a város, akkor én sem létezem...És most visszatértem vendégként, és úgy sétálok, mint akit visszautaztattak előző életébe és hirtelen nem tudja magáról, hogy ki is voltaképpen, de mégiscsak ismerős minden, hiszen életem első 3 évében itt voltam...Zsigeri-mélyen azért mégiscsak ismerősnek kellene lennie...Izgatott, meghatott vagyok. A városban sehogy sem igazodok el, elindulok villamossal az előző irányba, anyu próbál navigálni a telefonon. Konferencia és fontos találkozások. Este pedig drága taxizás után, a Jazz Kocsma. R-rel és barátaival... Minden olyan jól alakul, mindenhol csak kapok, Szeged visszafogad és még álmodni is tudok, pedig mostanában valaki eltorlaszolta bennem az álmokat...alig marad meg belőlük valami.
02 novembre 2015
az életről és arról, hogy mit éreznek a tengeri csigák, ha egy rája árnya vetül rájuk
olyanok vagyunk mint a meztelen csigák a tenger alján. az isteni napfényből csak apró kis imbolygó fénynyalábokat látunk, de azt is jócskán megszűrve és nagy nagy víztömegen keresztül. szóval alig látunk valamit. fogalmunk sincs az életről. mi csak mászkálunk lassan ide-oda a tenger mélyén. testünk néha összedörgölőzik más csigákkal. igen, egyszerű lények vagyunk, imádunk összetapadni, de... igazából milyen undorító, ahogy a két puha nyálkás test egymásra tapad. szebb volt a hímnős állapot, hősiesebb volt.. minden, az egész világ a magányos partizánoké volt. most meg állandóan egymás után kullogunk és végtelenül boldogtalannak érezzük magunkat, ha egy ilyen másik szerencsétlen puhatestű állat nincs raktáron, valaki "máscsiga" nincsen velünk vagy esetleg lefelejtették a hátunkról a csigaházat. mert vannak csigák, akiknek van szép csigaháza. nekem speciel nincs és nem is hiányzik. de egy másik csiga, na az igen! az bizony kéne! milyen szép lenne! néhanap placcs. összetapadna két puha nyálkás oldalunk, milyen romantikus. ilyenkor éreznénk valamit, egyébként mindenki csak a nyomorult algákat akarná nyalogatni. az amúgy is vizes közegben, a tenger alján szépen araszolgatnánk egymás mellett, már mondtam nem? nyalogatnánk a sziklákról az algákat, meg halakkal barátkoznánk. félnénk a rákoktól és ráját pedig összetévesztenénk a "köpenyes madonnával". na jó a gyengébbek kedvéért. ez a köpönyeges igazából tabunév, így eufemizáljuk, kicsinyítjük azt a pokoli félelmet, amit a rája vált ki belőlünk. a legnagyobb jótevőnk nevével helyettesítjük az ő kimondhatatlanságát. el tudod képzelni egyáltalán, hogy egy tengermélyi csigának mekkora "flesh" (halálfélelem) amikor egy rája árnya vetül rája? olyan, mint amikor egy nehézbombázó száll el a táj fölött, úgy, hogy pont nem nehézbombáz. kétségbeejtő, amikor fölénk terül. ez egy igazi tremendum-élmény, amin csak valamiféle vajákolással lehet túllendülni. szóval ez az élet. most megtudtátok. mi kis félő csiguszkák, mászunk a tenger partján, szerencsére mindig elúszik fölülünk a rája, figyelmeztet, hogy jobb holnap mint máma, ha ezt is túléltük. mint valami fekete felhő húz végig tágra nyitott szemünkön a testének az árnya....ilyenkor ezt szoktuk mondani: rája, rája ne idd ki a tengert egy hajtásra, hagyj békét nekünk a hínáros sárban...
Iscriviti a:
Post (Atom)