Firenze, 2006

Azt hittem, életem legszebb tavasza lesz. Egy hét Firenzében, utána reneszánsz-stúdiumok az egyetemen és szerelem. De néha az ember hagyja magát legyőzni. Egyet nem szabad: az önmagammal való egyességet felbontani. A belső lelki boszorkánykonyhában nem keverhetek magamnak már túl erős mérget, ez felelőtlenség. Mindig az arányokra kell figyelni, minden az apró mértékeken múlik: mennyit hagyok az öntudatból; a valóságból mennyit engedek be "oda", (hova?) mert mindent tudunk, mennyire mennyire tudjuk! (Csak titkolózunk, mint a találós mesék, mondja ravaszul a költő). Firenze, 2006, itt hagytam először ezt az arány-eltolódást, magamat sem értem. Szétáradt a testemben (a felnőttkor?) a részemmé vált, az "idegen anyag", mint valami tüske. (Közben Lenaglass blogját olvasom, azt hiszem, ő is ilyesmit élt át a Tündérországnak nevezett végeken- csak kicsit később...) 

Ez immunbetegség, a lélek immunbetegsége, persze kihat a testre is. Esendővé, gyengévé, görnyedté teszi. A vállalkozószellemet, a minden lehetségest, a valódi mosolyt, a kiváncsiságot öli ki az emberből és helyébe egy ragacsos borúlátó komolyság ül, mi másokat méreget folyton és lassú, lassú köröket ir az agyban, mindig ugyanoda jut. Ellenszere, kenőcse nem a közöny. Hanem az őszinteség, tiszta helyzetek, szigor önmagammal.  És nem vágyódni mások segitségére. Nem félek az öregedéstől, de az öregkortól sem. Inkább várom már. Csak attól, hogy elfelejtem milyen voltam és megöregszik a lelkem...

megint a színekről

Zöld és bordó. Zöld és lila. Zöld és rózsaszín. Halványzöld.  Az örök tintakék. Mit is jelentenek nekem ezek a színek, színpárok? Még egészen régen olvastam Hamvasnál, hogy a zöld és lila azért illik össze, mert a vitalitást kapcsolja össze a boszorkánysággal és titokkal. Ennek hatására vettem egy zöld-lila (de inkább most úgy látom, bordó) falvédőt Isztambulban. Apró cirkalmas rátétek vannak rajta aranyfonálból, csillámló díszecskék, gyűrt ezüst és arany anyagokkal. Álomgerjesztő és embervédő színek, minták.

Tört rozmaring vagy lódenkabát-árnyalatú halványzöld.  És bordó, amely elvileg a  vörös árnyalata. Végülis szépen átvilágított és kigyenlített árnyalatú alvadt vér, mögötte pedig alvó szenvedély és titok. A bordóval mindig különös viszonyom volt. Komoly "dolognak" éreztem (ha egyáltalán a szineket érezhetjük dolgoknak) és egyszerre veszélyesnek is. Erős egyéniségek hordják, olyanok akik már igazán tudnak bántani és akiket már bántottak is. Félek ettől a szintől: gyönyörű de van benne valami halálosan szomorú. És ez a szomorúság éppen az, ami a  bordót a pirostól és a vöröstől elválasztja. A mélybordó nem átvilágitható mint a bor a pohárban, nem vegyül mellé arany, hanem legjobban a fáradt zöldekhez illik. Minden az élénkség az illúziók? megfakulásáról szól itt, ezer ezer átmenettel és módosulással. De megfigyeltem, hogy a felnőttkor delében már hordják ezeket a szineket divattól függetlenül. Egy művészettörténész összeállitása: sötétzöld harisnya, bordó hosszú pulóver rajta halványkék különleges sállal. Persze ékszerek is.

Nem, nem ismerem még azokat az éveket és állapotokat, nem tudok róla semmit, semmit. Csak a szinek tudósitanak nekem.

Zöld és rózsaszin. Most ezek a kedvenceim, az utóbbi 3-4 évben. Még fiatal vagyok, de már tudatosabban élek. Rózsaszin és fehér virágokat ültetek az ablakom alá a levelek zöldek, az ég pedig kiegésziti kékkel. Annyi szépség! Nagyon sokat adnak a rózsaszinek zöldek és fehérek most. Frisseséget, reményt, vidámságot, békét, szelidséget. Most nem beszélek a ruhákról, de szándékosan nem hordok feketét.

Sötétkék, tintakék. Ennek hosszú története van. A novemberi ég a Lánchid fölött és a tintatollak áradása a kezem alatt - kamaszkor a Vizivárosban, szomorkás, szellemileg és érzelmileg nagyon tevékeny időszak. Az egység önmagammal, ami azóta is hiányzik. Úgy állni minden előtt, hogy már mindent tudni. Mindent tudni előre, mindent. Az üres szobában. Hatalmas földig nyúló sötétkék függöny, karcsú diszüveg, kék szőnyegek. Oldani az ég vizét szavakkal, versekkel. Egyedül - mindennel, mindenkivel. Tintakék november. Az a belső, kemény, golyó-szerű személyiség-mag nálam tintakék.  Erről beszélgettünk barátságunk hajnalán Lillivel a finnugorság előadáson (a medve ősről szólt amúgy). L. le is rajzolta. Persze, még „véletlenül is” tintakék volt, csak Biró-féle golyóstollal satirozta Lillike a golyóbist.

egy virágcsokorra

polka, keringő, néptánc-szerű viháncolás. népdal-szerű dallamok. székely himnusz. tangó-vakmerőség, kerülgetés. titokzatosság, naivitás. önsajnálat, törekvés valami abszolútra - vakhit. megbocsájtás. s a színek feloldoznak. a dallamok feloldoznak. az ego-n túli létben már a közösség hiánya sem fáj? mondjad már, sándor. pedig voltak ideges szárnycsapások. a síri világ denevér-szárnyai. a tó fülledt szaga. a hajnali öt órás kelés. szemem mellett három kis apró pötty. médiumok vagyunk. a pórusaim a trópusok. a hasonlat nem elég jó. hosszú dallamok a mértéktelenbe húznak. és nem jó a közvetítettség. a csatornák. igazi tudás a hajszálerekben van és ahogy gondolkodunk róla. a haj szerkezete. mennyi mese. hajszálakat hullatok, könnyeket hullatok. arcvonalak jönnek és emlékek. puhaság, finomság, határozatlan körvonalak és egy emberi sziluett. mi van az arc mögött? miért akarok mindent tudni? lila gőgvirág az a gömb. a fehér bogyók. emlékszel, ráugrottunk gyerekkorunkban és pattant! rózsaszín apró virágok. finom remegések, az erőm. belső mosoly. zöld szamárkóró. 10 évesen irtam egy verset egy gőgös, magányos szarkalábról. emlékeim halál-lágysága: gyengeségeim múlt-illata talán hozott anyag, nem az enyém, másokból áradt rám. elkülönböződés, hogy lehetséges? már nem akarok összetevőimtől menekülni. szembenézni és magától eltalálok innen. az identitás faragott drágakő legyen? de milyen szinű? finoman pihésen bevon a múlt, mint a szőr a testet. nem akarom letépni a bőröm. az évek alatt belém szivárgott bánatot. viselem, akár világíthat is. szürkén, fehéren és gyöngyház-valóságban. gyűrődések az álomban, gyűrt végtelent sokszor álmodtam. b. áttol a szakadékon, aztán mégis féltékenyen őriz, bezár és bekerít. néha visszalép és tanulni próbál. tanulni próbálok. a táj ilyenkor a legszebb, de júlia nem tudja hogyan szeresse sándort, kicsit fél tőle. nehéz. ez a kapcsolat nem egészséges mégis dicső. és vannak egészséges kapcsolatok amik meg sokkal kevésbé dicsők. a test lázad. sándor és júlia tudod, nem magukért élnek. néha belehalnak. és végleg belehalnak. de nekünk se mindegy, mibe.

gyerekkor: a valóság világos volt, a levegő tömbszerű és sárga kockákban töltötte ki a teret. letelt a negyedik hét év. már 16 évesen mindent tudunk, lerajzolunk és megírunk. és lerajzolnak, megirnak, dallamokat álmodnak rólunk a semmi közepén. relatív halhatatlanság ez.  lesz emberi szem, aki visszanéz ránk?
i' ve seen the future baby, it is murder. mióta csak felejtünk felejtünk.  most a valóság ráncszerű, gyűrött, összetett, kusza. érzések kábeljei, és kábulatai. idegek estig elfáradnak már. virrasztanak az idegek. mi a nyugalom? kell valami magasztos neked, te szegény kisgyerek. mindenki az, amit lát. monhatóság vagy mutathatóság (wittgenstein)?  Sokszor nem azok vagyunk, amit mondunk, mert megpróbáltuk kimondani a mondhatatlant? Építünk házat szavakból, háziúr települ? A narratívum értelemképző absztrakció, mert értelmet keresünk az életben. És a szavak visszahatnak. A szembe bogár lép. De ki látja, amit látok? Weöres vagy bordó. Hidegkék vagy zöld. Barna?  Petőfi szemében gyűlő vérerek?