"1896. július hó 4-én születtem Budapesten, Édesapám saját házában, aki magyar nemes volt, amire én büszke vagyok! Így növekedtem sok betegségen átesve, rám nehezült a melanchólia, ami aztán művészetre inspirált. Először Zemplényi, majd szeretett mesterem, Réty (sic!) István vezetése alá kerültem, akitől aztán sok kincset átvettem, s most is még növendéke vagyok."
Az 1900-as évek elején azonban a Goebel fiúk - még mit sem sejtve a jövőről - a házbeli gyerekekkel együtt a hatalmas udvaron vagy a szomszédon grundon múlatták az időt. Gyermekkori játékaik között különleges szerepett játszott egy karácsonyra kapott laterna magica. Míg Ödön megírta a különböző szabadságharcok történetét, addig Jenő üvegre rajzolta ezeket a képeket, és az üveglapra festett, áttetsző képeket esténként rögtönzött előadás keretében levetítették a házbelieknek.
Vajon mit ígért a barbizoni erdő Paál László kései utódjának, aki kezében rongyosra olvasott Dante-kötettel érkezett ide? Paizs Goebel, amint lehetősége nyílott rá, egész nap az erdőt járta. A barbizoni erdőben sejtelmes, borongó árnyak, kidőlt, korhadó fatörzsek, göcsörtös ágak várták, melyekről tanulmányrajzok sorát készítette. "Te, én nekem van sok szénrajzom is, csupa tanulmányokkal előzöm meg a festés nehézségét, mert a rajz fontos ám!"
Szent Sebestyén alakjában a művész nemcsak hivatása magányával, hanem a tekintetek kereszttüzében álló modell helyzetével is azonosul. A vézna test mezítelenségében egyszerre tárul fel fel a külső és belső önképre reflektáló önirónia, és az önnön kötöttségeitől szabadulni nem tudó művészsors képe. A festő-látnok szerepének vállalását társadalmi szinten az egzisztenciális kiszolgáltatottság tapasztalata kíséri. A háttér mellvédje mögött, lenn a mélyben egy városka - talán éppen Szentendre - sötét lombok közt megbúvó háztetői, kanyargó utcácskái látszanak, távolabb alkonyi fényben fürdő lankás hegyek zárják a horizontot. A mélykék égbolt és a házfalak itt-ott felizzó rőtvöröse a közelség-távolság érzet színbeli ellenpontozásával tovább árnyalja a mártírszerepről kialakított képet. A művész arcán azonban nem elsősorban a szenvedés, nem a mindezen felülemelkedő hit, és nem is a kétségbeesés, hanem mindennek a rezignált tudomásulvétele tükröződik.
"Az omladozó falakkal és düledező palánkokkal körülvett, rongyos kulipintyókkal megrakott és szegényemberekkel benépesített, gyomfölverte szntendrei zugokban is szivárványszínekből sarjad álmokat látott. (Kállai Ernő, 1948, Fővárosi Képtár XXXIV, 3-6.)
"Vannak olyanok - írja De Chirico-, akik nem ismerik a vonalaktól és sarkoktól való félelmet. (...) De mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk milyen örömöket és fájdalmakat zár be egy porticus, egy utca sarka, vagy pedig egy szoba, egy asztalnak a felülete, vagy egy doboznak a széle." (idézi Passuth Krisztina)
Nessun commento:
Posta un commento