1. a Felolvasó. valamelyik kritikában olvasom, hogy ha valaki nem gondol semmit a holokausztról az alapvetően egyáltalán nem baj. de akkor ne csináljon róla filmet. pedig, -és mindig ez van, -a színészek igazán remekek, különösen a fiatal fiú, fantasztikusan játszik, tényleg tele van élettel. nem velük van a baj, hanem a rendezővel, a koncepciótlansággal, azzal hogy nincs világnézete, egyáltalán véleménye dolgokról. érthetetlen egzisztenciák, pszichikumok teljesen balladai homályba mártott világában vándorol, nem érteni mi miért történik. miért nem lett volna elég készíteni egy filmet a negyven közeli nő és a tizenhat éves fiú szerelméről? így indult a történet, és ezt el tudtam volna nézni két órán át is akár. de aztán átcsúszott az egész valami egészen érdektelen, lassú kulimászba, ahol nem lehetett tudni, hogy voltaképp kinek kéne, hogy bűntudata legyen. ugyanakkor tényleg izgalmas lett volna kifuttatni a tanár-diák kapcsolatra a történetet, vagy a koncentrációs táborban hajdan őrként dolgozó nő jellemére. de valahogy egyik se volt végigvíve.
2. Doktor Parnasszus. valamelyest érdekesebb volt, de azt hiszem, nem értettem meg, hogy mégis mi lehetett az egésznek a message-e, ahogy a Tanárúr mondaná. dehát miért is kérek ilyet számon egy szórakoztató filmen? végülis az alapötlet, a képzelet. azt sose lehet kiírtani teljesen a világból, igaz? történeteket mesélnek az emberek egymásnak, és ez tartja össze az ún. univerzumot. a végtelen történet eszméje Michael Ende meséjéből. szerettem nagyon gyerekként, és úgy éreztem az egy igazi mese. katarzisos, üveggolyós, csodálatos mese. itt pedig valamiféle burkolt társadalomkritika bújik ebben a történetben. az ördög a legjobb fej, (ő maga Tom Waits) holott végülis ő teremti ezt a rémisztően szórakoztató pláza-világot...és az ő alkupartnere, mint Faust reinkarnációja, ez az alkoholista nagyszakállú öregúr, a Doktor. (őt Christopher Plummer alakítja, aki a kapitány volt a Muzsika hangjában, nagyon szerettem, azt hiszem, ha ezt nem tudnám, nem ismerném fel...) már mindent megunt, mindenből elege van. olyan mint egy rém, egy öreg lidérc. van egy lánya, akinek hosszú hullámos vörös haja van és csücsöri szája. aztán ott van egy kamasz srác, aki szerelmes a lányba: vidám természetű, de kicsit sértődékeny artista, különben pedig nagyon jó szíve van. aztán egy "jó humorú" törpe. a legfőbb segítő. voltaképpen egy cirkuszi társulatot alkotnak így. aztán bejön a képbe, pontosabban az árnyéka a folyón beúszik, baljósan, a még mindig kicsit Jokerra emlékeztető Heath Ledger, tulajdonképpen korunk egyik legnagyobb amoroso-ja. a halála engem is megrázott, talán két éve is lehetett. megmentik, merthát igazából nem is halt meg...van a torkában egy varázssíp. dehát sajnos az életben igenis meghalt! és ez a borzalom a filmben nem érződik, mindössze valami nyomasztó hangulat árad az egészből. pedig végig azon járt az eszem, hogy ez a fiú az altatók meg antidepresszánsok miatt halt meg...szegény pára, nézem ahogy mozog, ugrál a lapuleveleken, ezen elsírtam magam, mert azt hittem ezek a bohókás kis ugrándozásai amikkel átlendült a túlvilágra...nem lehet mindent trükkökkel és és koksszal feltupírozni, valahol beletörik, elfárad, cérnává vékonyodik a lélek. talán túl komolyan vette a szerepeit, megjárta a birodalmakat valóban... pedig ezeknek a látomásoknak nincsen semmi de semmi tanulsága, nincs mögötte stílus, világeszme, rendezőelv, összefüggés. ezek hiánya miatt, ezek hiánya miatt halt meg?
tehát az ördög nem hisz a történetekben. tehát most nem egy tudósnak feszül neki, hanem egy álmodózónak, egy fantasztának. az alku egyik nyereménye az örök élet, a másik pedig egy nő, akitől gyereke születik, csakhát a nő halandó, és kihal mellőle. csakhát ebben a Faustban nincs semmi csodálnivaló. vásári komédiás ő, aki középkori temperafestményeket mutogat a lányának egy nagy könyvből, amiben ő Krisztusként jelenik meg, egészen megdöbbentő a filmben ez, itt már kezdett rossz érzésem lenni. de az emberek nem kíváncsiak őrá. ez az ő nagy bánata. ez a történet meg egy másik történet már, semmilyen kapcsolatban nincs a fantáziával, a képzelettel. először is, ahhoz nem kellenek ilyen "látványok", ezek abszolút nem hatnak jótékonyan a fantáziára. hiszen elképzelni sokkal élénkebben tudunk dolgokat, mint azt amit bárki konkrét vizuális képekben megmutathat nekünk. persze az nem ilyen kényelmes. a képzelethez kell képzelet. öt lelket kell bejuttatnia Parnasszus Apónak egy csodálatos tükrön átlökve őket a saját agyába. ez a film története. mindezt azért kell megtennie, hogy a lányát ne vigye el az ördög, vagyis a folyton cigiző Tom Waits... közben pedig Heath segít neki, nagy fehér orrát beleüti a dolgukba. az ő figuárja teljesen érthetetlen. gyerekeket segélyezett, de végülis korrupt alak volt, elsikkasztotta a pénzt. igazából ennyi derül ki róla. de az egész rettentően drámai, csak nem értem, hogy miért. aztán végül meghal végre, felakasztják. a lány az ördögé lesz, de valójában nem. kisétál onnan, az ördögnél nagyobb hatalma van, családot alapít, és egy plüssmacit ajándékoz a szép kislányának. valami plázában, a rosseb egye meg...a doktor pedig a hideg utcán folytatja azt, amit eddig. papírmasékkal pantomimozik. tehát végülis nem tudom miről szólt ez a film, ki volt heath, és mi volt a szerepe, miért halt meg. gyanítom, hogy végülis ez is csak egy látványosság volt, a felhőkig ívelő létrákon gólyalábazó jelenet filmje. ez is ugyanolyan várási komédia volt mint ami a filmben szerepel, és nézői a plázából odaráncigált idióták.
megyek ki a moziból, ami ma tömve volt, és hallom ahogyan az emberek beszélgetnek. én semmit nem értettem ebből, de rohadt jó volt...mondja az egyik. azt gondoltam hogy nagyon szar lesz, de végülis nagyon jó volt...így a másik. próbálom megfejteni a világot ilyen filmek alapján. de csak a káoszt érzékelem, hogy még nagyobb, még színesebb látvány, látvány az egész. kellene valaki aki kimond dolgokat akár ilyen szórakoztató filmekben. várom, nagyon.
