ideje, mary, tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink

"mert szerelem sok van, ugye de EGY az csak egy." mondja a barátom johanna, tündérországból üzen néhány sort. összepöndörítem a kezemben e levelét egy zöld golyóvá, jelenlétté az éterben, és szagos lesz tőle az ujjam. leander mintás illatok, mindig. rubin téa nagy bögréből, szent kehely, grál ez: amiből férfi főnököm szokott inni tejes kávét szívószállal... kinn szürkeség, az élet álmodik. a város hideg leheleteiben zajok. madarak szívében forróság, fejed fölött. galéria, belváros egy újabb munkanapom: vagyis egy tágas üvegkalitkában ülök, ez a szép vákuum és időkapszula ad nekem nyugalmat: zenét hallgatni, és gondolkozni. főnököm anyám helyett anyám. "anyácskám, néma termek!" mondaná a próféta apám. és újra látom, hogy vagyok, a leggyönyörűbb egész, a legjobb próbakripta. mindent tudunk csak titkolózunk mint a találós mesék. ő ne tudná, mégis engem kérdez. drága papa.

"csitítanálak weöres-versekkel, falevelekkel, utcakő szép szürkéjével." írja johanna. én pedig csitítok inkább, mindig mást szeretni van erő. mást szeretni mindig van erő, ez az erőm. ha rosszul érzem magam az azt jelenti nem adtam eleget. és ezt az angyalos könyv is alátámasztja.

mindenről versek jönnek eszembe: a belvárosról johanna régi verse. "belváros. hajnal. gyűröttek vagyunk. köszönjük csak teát kérünk, csak vigyorgunk és hallgatunk. tegnap...de nehéz most tiszta fejjel...kiráncigáljuk a fejünket a falból, összekaparjuk a könyveinket... " csak szabadon idézem, ahogy megmaradt az emlékemben, drága johanna.

"tulipánnal az ablakodban, hol örök nyár van, dallamokat hol álmodsz, hol zongorázol." vissza kéne mennem oda, nagyszüleim nagy filodrendronjaihoz, amiket szóval is ápolnak, és felismernélek téged, johanna egy garcia lorca versben, és szerelmes lennék egy bolgár fiúba, és bolgár közmondásokat gyűjtenék éjjelente és népköltészetet. dehát az időt ugye, nem lehet visszafordítani.

fél négy, lemegy a szürke varázsló szemű tejfény, tinta kékbe. tegnapi emlékek: patakot ugrok, piros telefonkagylóhoz futok a városligetben. hat éve itt, szerelmes voltam a vajdahunyadvárban. később megöleltünk egy fát a margitszigeten, aki megtartotta zuhanásod, amikor megtámadtak minket. hálából ölelted meg, mert védelmezett, ahogy megütöttek. valamikor a steve reich koncert után lehetett, még meleg idő volt, október elején talán. néztem a dunát, díszesen csillogott, arannyal elvitte az időt, és belesúgtam magam a vízbe, benne voltam mint egy palackposta, arany-fénykígyók: vonaglottam tovább. minden mást elvesztettem már, de emlékeim színe, ékszereim.

az idő nem ismétli magát, mégis szabályos szőnyegmintákba áll. nehéz és fáj, változik az élet. és az én célom még nagyon messze van. köd előttem, köd mögöttem. isten tudja honnan jöttem. elindulok valami messzi kikötőből, még az indulás is távoli, északi táj. de ugyanolyan boldog maradok (maradhatok) mindig. mindig választhatunk a boldogság és boldogtalanság között. mondta apám. mindig. 

főnököm reggel fogad, benn a teremben egy férfi és egy nő, a nő kiabál a férfival, ordenáré módon, nem adom vissza a kulcsodat. micsoda ajtókat nyithatott ki ez a nő. (kékszakállú, megint) a férfi türelmes, szép öregúr. olyan kemény barázdái vannak, árad belőlük az erő. azt hittem a te korosztályod megtanult még viselkedni. rámnéz, elnézést! néz rám a zsémbes, hisztis, dühös nő. én összehúzom magam, lekuporodok a könyveimhez. a főnököm meg, kicsit cinikus de megértő arccal teát készít. leülteti a férfit és a nőt. beszélgetünk. kultúráról, a szépművészeti múzeumról, múzeológiáról, a körmendi csáki galériáról, és sopronról. a nő csak bólogat kevélyen, a férfi tájékozott. a főnököm kiváló társalgó. finoman tartja a csészét. észreveszem, ébenfekete hajában az ősz hajszálakat. én vigyorgok, élvezem a társasági életet.

aztán a nő körbebiceg a képek között, sántít. képzelem mennyire mélyedt el a képek szemlélésében. ez a bambulás, rémes, mint a metroban az emberarcok, eltűnnek nyomtalanul. a vádlija olyan vékonyka, de felül vastagodik, mint egy lefelé fordított palack. a férfinek meg árad az arcából a...férfiasság. elnézést kér a felfordulásért. kibékülnek, megígérik a főnökömnek. a főnököm pedig mint salamon bölcsen taszigálja őket kifelé a szombat délelőttbe.

aztán leülünk. szürcsölöm a teát. meséli a főnököm: arra lett figyelmes, hogy a férfi verte a nőt az autóban, és üvöltött vele, hogy add vissza a kulcsom. a nő a szeretője nem szép, inkább csúf, és ráadásul kényes és hisztis is. mindig az ajtója elé fekszik, és követeli, hogy vele éljen. pedig a férfi eltartja, már két éve, mert nincs munkája. dehát miért csinálnak ilyeneket az emberek? kérdezem. hát ezt a cirkuszt ilyen öregen már abbahagyhatnák. a főnököm se érti, de mondja ha egy nőt bántanak, ő mindig közbelép.

távoli csengettyűszó, megölellek. csönd zsákból hangot lop. éj mélyből felzengő csinglingling száncsengő. aztán este harangjáték, mi ez a melegség, nem érzem úgy magamban. ez lesz majd, mary ez lesz az ünnep. nem is volt első, és nem is lesz következő.  mintha elmúlt volna az a varázslat, tél tündér, gyerekkori karácsonyok. talán ha papa hazajönne, megint igazi családi karácsony lenne. korcsolyáznánk, énekelnénk. gurguláznánk fogmosáskor. és itt az ideje tiszta vadonatúj fényre kicserélni a tükreink, mary, mary. reméljük mary, fehér karácsonyunk lesz, ne süss kalácsot. figyelj csak, jaj figyelj mary, a szép gombos cipőm, mary készítsd elő. 
and all your legs w h i t e from the winter.