kieslowski-effektus

pénteken.

Nürnberg: Neues Museum

EIN HAUS, EIN WORT, EINE BIBLIOTEK.

Két nyögvenyelősen faragott földgolyóbist (kiszaggatott fa) látok. Nem teljesen egyforma, magas téglalap alaprajzú szürke oszlopon helyezkednek el: egyiken öltönyös férfi áll, a másikon (valamivel lejjebb lévőn) egy nő ül, fekete és egyszerű kosztümszerű ruhában. Ránézvést a művész talán pár pillanattal az ihletett fafarigcsálás előtt döbbenhetett rá, hogy a két nem, két különböző világ. A néző a banális közhely közé ékelődve már csak azon tud elmélkedni az első döbbenet után,(ja, csak ennyi?) hogy milyen aránytalan és elrontott gömbformákat lát.( pedig még a földrészek is bele vannak faragva s kifestve) De az is lehet, hogy megrendelésre készült. Hirtelenkedve elnagyoltan, már- már trehányul faragta a földgolyókat az alkotó: semmi csiszolás, ráspolyozás nyomát nem látni. műgond? ugyan, öregem...a koncept világa beette magát a képzőművészetbe: igénytelenség formájában. a test fölösleges lózung, az anyag lenézést szenved. Madách 13. szín, („Győzött hát a vén hazugság”) az űrben, a kiállítótér közönyös vákumában lebegnek suta képek és szobrok nagyképű címkékkel. az egész ott ágaskodik mint valami indulat, rücskös, szálkás felület csúnya festékkel mázolva. Óvódás dühhel lett lekenve, na. (Stephan Balkenhol, szül: 1957., Paar auf Weltkugeln, 1993.)

A névtáblák érekes módon a legszebbek a múzeumban, tipográfiai gyönyörűségek. Ma még mindenki neve ugyanolyan szép betűkkel szedve, egymás mellett. Az idő kegyes döntőbíró.
,
Tony Cragg elnyújtott márvány-csigaházai már többet adnak, a szemnek, a képzeletnek. A fehér csigaház a földön fekszik. (Mr. Lanky a csiga helyett az autók vezérműtengelyére asszociált a márvány szoborral kapcsolatban.) A vonalak lustán kitágulnak és kilengenek a forgatás (kiöntéskor?) lassúsága miatt...Lassúság? Ezt a hatást kelti. Megkövült vonaglások, egy számítógép agyából, nemes, klasszikus anyagokba transzformálva. Itt például, ha nem is carrarai, de márvány.
Hosszúra nyúlt az idő, a szobrász olyan szétterpeszkedő idő-szobrot készített, ami pont ellenkező fizikai jelenségből adódóan is lehet ilyen artisztikusan eltorzult: rettentő gyors forgatás, kőcentrifuga rázhatta ezeket az arcokat, testrészeket, állatkákat ilyen formájúvá. Előző állapotában még gyurma vagy agyag lehetett ez a kő...Cragg olyan metamorfózisokat mutat be, amik már gépek pixeljei között zajlanak. Kiindulása mindig figurális: vesz egy (jelen esetben) fület, amit a gép "meggyúrmáz", aztán egy szobrász-gép bronzba önti. (kadmiumsárga forgatott bronzfül) A művész dolga egyedül a számítógép munkájának felügyelete, a mozgásállapotok egy véletlenjéből egy állapot kiválasztása, (előtte a program elkészítése...)
A számítógép az esetlegestől ihletett teremtő-gép. Gép-Isten. Amit azonban eldönteni képtelen: az az esztétikum. Azt csak az ember tudja kiválasztani, és felügyelni.
Elképesztő szoborformák lehetségesek: dekonstrukciós formák, amik a statikus stabilitást nélkülözik, nem felfelé nyújtózkodnak mint a gótika tornyai, és kőcsipkéi... ezek a szétesés, a torzulás, nagyszerű metaforái.
Dalít is zavarbaejthetnék ezek az amorf alakzatok, képi fáziskésekké szétesett arcok. Olyan gyors lett az idő, hogy már iszonyú lassú formákká folyik szét.
(Tony Cragg: Body motion, 2001, Declination 2003)

kiteszik a húst

kiteszik a húst a teherautóból a fehér ládákba. a forgalom megakad a farost-labirintus graffiti-sikátoraiban. az emberek toporognak és a mínuszok rápotyognak a kolbászokra, belevágódnak keresztszárukkal a jókora szalonna rózsaszín hús-fodraiba.
szemből török dervis dajdajozik. asszonyok fekete nagykabátban, kendőben, harangszerűen imbolyognak portékáik körül egy méter átmérőjű területen. a hús fölött szép érett férfiarc látszik ki a fehér ruhából. magas homloka van, szép bőre. ő foglalkozását nézve hússzállító, szabadidejében fenomenológus filozófus.

mindez alatt egy marosvásáhelyi születésű jelenleg érdi vagy ercsi lakos, régi barátom a rajzművészet mesterei című nagy albumot lapozgatja. hullámos haja megnőtt és göndör lett, eltávolodtunk. ugyanaz a kesztyűje mint régen. bőrkesztyű. és most is elegáns és most is úrias. beethovenről ő jut eszembe, de a hideg medici kriptáról is firenzében a san lorenzo kápolnájában. a sokszínű és márványintarziákról. didergő csontvázak nagy szarkofágokban, volutákkal, virágokkal. én nem szeretnék ilyen hidegben feküdni. nem szeretnék.

és ebben a pillanatban festi át a megkezdett vásznat egy fiatal festő az epreskerti műteremben. új stílus érlelt ki: az ún. egyházi futurizmust- lépő monstrumokkal a ( koszosan festett) búzamezőn. nőből férfit is csinál. boccionival az olasz futurista szobrásszal ér össze a végtelenben az elméjük éppen, de ez a fiatal festő nem tudja. csak érez bizonyos erővonalakat a háta tájékán, és a csuklóján. lézersugárszerű melegség hatol át rajta. megizzad a munkában. a lépő figura, tükröződik, nem tudja, hogy jó-e ez, de festi, mert tenni kell a dolgunkat. kávét melegít rezsón, kikapcsolja a zenét. ezelőtt felhőket festett, vándorúton volt mint petőfi. úgy festette akkor a réteket mint egy megszelídített, nyugodt van gogh.

közben jeanne vásárhelyen csehov-szövegkönyvet preparál cigarettafüstbe burkolózva. lilára festett körmökkel fogja a ceruzát, a szöveghez instrukciókat ír, most egy arckifejezést: "vicsorogva" kanyarítja oda a mondat elé. a csehov-értő, verditől elfogult tanár úr, néhány napja meghalt: ki volt téve gyászhíre az esztétikás folyosó hirdetőtábláján. jeanne ezt nem tudja. megnézte őt, igaz. szájához emeli a ceruzát, mint a római költőnő a pompei-i freskón. a díszletek körülötte fekete-fehérek. látom jeanne-t, ahogy átmegy a fekete-fehér filmbe. az útitáv felénél az égen van egy sáv: filmkocka-váltás onnantól régi a film. (t.i.: jár bp. és vásárhely között repülő is) budapest színekkel telelehelt szürke bérházainak késő-őszi díszletéből megy a feketekávés, fehér radiátoros, csupasz fákat ablaküvegbe szorító kis lakótelepi lakásba, és megy a szecessziós palotás főtérre, és sosincs egyedül. kínos magány-szomj gyötri, rossz sörrel gyógyítja a magány-vágyat. fiúk vannak, és emberek, mindig emberek, beszélnek, hangjuk színe kirajzol egy útvonalat: egy hullámvasút ez, ezen nyikorognak történeteik, és ezeken a hullámvasutakon utazik félálomban jeanne. tehát mindig másokkal van, csak aljosával most éppen, hogy olvassák egymást. általában nem hallja a gondolatait. keveset alszik, és álmában holnap fél három felé megjelenik borsószem királykisasszony, és még 33 párna ellenére is megérzi a borsót a dereka alatt. görnyed a szöveg fölött, hullámcsatjából kisiklik egy ősz hajtincs.

egy vizeskékszemű bolgár nagyhajú fiú jókorra táskával a hátán robog a jános kórházba. a kezelésre jött, hogy elhozza onnan anyukáját. most hazabotorkálnak a moszkva térig lassan villamossal, majd metroval a stadionokig, és utána negyven perc alatt a házig. mindezalatt aztán leül a számítógép elé, és azon kottázik, női karra kórusművet, haldokló szirén-hangokat, egy cérnaszál-hercegnő sír a fülében. feltesz egy teát: citromfű teát. apró csészéből kortyolja a nedűt, mint ahogy japánban szokás. behúnyja a szemét. az ujjai nyúlós még meleg grillázsokká vékonyodnak. megrezeg a nagy rezeda-haja mint a hársfa nagy virágfürjei kora-nyáron falu főutcán.

mindez alatt egy negyvenhárom éves borostás férfi lesétál a texasi kanyonjának patakjához hogy megnézze a libáit reggeli fürdőzésükkor. gágog velük együtt, és közben elfogultan javítgatja a drótkerítést amit ő maga eszkábált. ez védi meg a libuskákat mindenféle vadállattól. a kutyái is ott sündörögnek körülötte. nem messze a pataktól van egy barlangszerű mélyedés a földben: a férfi mindig azt képzelte ez olyan barlang, ami egyenesen az alvilágba vezet le.

tintakék november

Tintakék november
(10 éve írtam 1998-ban)

"Álmok, tévedések kutattak fejemben,
Míg fázós léptekkel a Híd felé mentem.
Szétömlött a sötét.
Az ég a Híd fölött, kék volt, tintakék.
Nem láttam semmit, csak izzó égőket, s felette
felhőt, mi a Híd fényét körbederengte.
A tintakék égen, egy csillag sem volt,
s a felleget összenyomta a mennybolt.
Lábnyomomba a feketeség lépett,
ott is maradt, lesüllyedt mélyen,
s úgy érezte örökre itt marad a télben.
Még egyszer visszanéztem én,
mit mond, mit hoz ez a kék,
Nem felelt,
csak terjedt, áradt, özönlött a Városban szerteszét."

kedvenc Sólymos- idézet a reklámújságról mint a civilzáció hordalékáról a Herakleitoszi áramlásban

A piac hordalékai hibátlan Mondrián-struktúrákká állnak össze.

szomszédok

nem ismerem őket. frissen festett az ajtójuk,a decens muskátli az ablakukban, nézi a körfolyót. (aminek mintáját akkor rajzoltam le a Naplóba, amikor Mr. Lanky életemben először hazakísért, és az autóban Lányi Andrásról beszélt, mint lehetséges szellemi példaképről, és akkor említette a hagyma titkát is)
a szomszédok.
minden este mulatnak. minden este nevetnek. mi több: röhögnek, vihognak, kuncorásznak, hahotáznak, nyivákolnak-sipákolnak. dorbézolnak, viháncolnak. élénk életet élnek ők. ők a hetedik kerület legvidámabb barakkja. illetve legvidámabb barokkja. én a középkorban élek. kemény, rendszeres munkát végzek, szobámban egy nyárról ittmaradt elmagányosodott, de még aktív szúnyog él, és zümmög éjszaka. a hajamban zümmög, és kóvályog. egész éjszaka.
mindez alatt szomszédaim valami hosszú, elnyújtott ben húr hosszúságú filmet néznek (mint annak idején fidél atya fantasztikus hittan óráin mi is vagy háromszor megnéztük a reggeli mise után) és feltehetőleg boroznak, söröznek vagy netalántán füveznek. Vagy mégsem? egyszerű jókedélyről van szó? semmilyen bűnös szer nem segít be nekik ebben a fene nagy derűben?
ezt csak előítéleteim élesen vágott mezsgyéje mentén tudom elrendezni magamban mint lehetséges választ.
ha én lennék amélie, kiállnék én is a tetőre, és kérdéseket tennék fel a város lakóival kapcsolatban.
az egyik bizonyosan ez lenne: ugyan min mulatnak olyan jól minden áldott este az én közvetlen falszomszédaim? (szigetelve van a fal, de mintha ez a szigetelés pont hogy felerősítené a hanghatásokat)

célforgalom

Mr Lankyt sikerült lekapni amint éppen műtermébe robog, egy munkás hétköznapon. Sóhajtva, visszatértem a Védműkönyvtár fennkölt ridegségébe. Ebédeltünk is, a kellemesen közel lévő Risotto-ban. Itt mindig erős, és zsíros szag van, "magyarosan" nagy adagok. Miért? Még mindig félnek az emberek a közelgő vésztől és éhínségből? Reflexből eszünk mindig sokat? Mekkora adagot szolgáltak fel Párizsban? Nagy tányérban kis halom hal, kevés köret, egy jó vörösborral. Itt meg mélytányérokban púpozott ételhalom. A nagy magyar valóság, a pató páli ugar, leöntve valamilyen globális kulimásszal, és színes csomagolásokkal, reklámokkal. Csiricsáré nyomor és megejtő szépség: mindentudó fák levelei szelíd kézként simítják a földet a pesti utcán.

Szagokról szeretnék írni. A pesti-budai illatokról. Utánozhatatlan és otthont jelentő szagokról.

A szagról, amit akkor érzünk, mikor leszállunk a vonatról és elindulunk a síneken át, befelé a csöndes kisváros tiszta levegőjébe. Ez a nyugalom-szag, gyerekkor-szag, már majdnem Szekszárd-szag. Ballagás a vonattól a házig, és beszélgetés nagyapámmal, most pedig Mr. Lankyvel.

Aztán a pesti bérházak illékony és csábító bomlás-szaga, a pincékből felfelé áradó poros nyári festések emlékét tároló hidegség: macskákat rejtő sötétből felkúszó szag-suhintás az elhaladón.

A Vár-avar szaga, a gazok csípős szaga a domboldalon, amit májusban az orgonák bódító rivalgó illatfelhője borít be, mikor hajnalban anyámnak virágot szedek.

A belváros fojtogató, izzadt gőze egy nyári délutánon a buszon, és a keleti pályaudvar mély ólmos bűze, a piaci kofák ládáiból kipárolgó rothadó zöldségek szaga. Az Epreskert terpentinlehellete, az Elte péntek délutáni nagyfényes, tágas, lehetőség-illata, a színház előtti dohányfüst-felhő, a Gellért hegy titokzatos alpinista szele. Eové. Ezek csak Budapesten léteznek. Ebben a szagban vagyok definiálható lény. Hogy hiányzott ez a szag, és milyen gyönyörű volt beleszippanatani ezeket Rómából hazatérve... Az első szippantások, a sok mediterrán, idegen-légkör után. A házakat még megszokhatni: de a szagot azt nem lehet lecserélni.

Emlék: apám vonaton búcsúzott hazájától, ahogy ő mondta, végigszagolta még ezt az országot utoljára. Azóta úgy láttam már megszokta a kinnti szagot, és talán arrafelé nincs is vonatablak, aminek szeleburdi szelének vetve fejüket fiatal József Attilák dönnyögnének a bajszuk alatt, ilyesféléket, mint apám akkor fiatalon. Nem írtam a Balaton szagáról, és a vonat-szagról sem.

A bőr alatt halovány árnyék. (most elolvastam Séf bá egyik kedvenc József Attila versét is) Ha lenne hó most a sínek összeölelkeznének alatta.