"Te is jártál már csodaországban?
Könnyű utazásod volt?
Emlékszem, velem szemben ültél,
és nem viseltél álarcot.
Ha jó leszel, holnap találkozunk,
addig meg csak kibírjuk valahogy."

kiteszik a húst 4.

Kiteszik a húst a Keleti pályaudvar mocsokgőzös sikátora előtt. Az illatszerbolt előtt kofák, cigányasszonyok ácsorognak, szétvetett lábbal, hosszú szoknyában. Nyamvadt paprikák és petrezselymek lógnak ki kosaraikból. A fapallók egyenetlenségeiban kissebb tóvá gyűlő esővízet kerülgetik az ideges járókelők. Mindenki siet, már csak a látvány elől is. Örök tél, márciusi hóesések, a nagy délelőtti napsütések pedig hatalmas hiány-falakat döngetnek meg az emberek reggeli fázós szíveiben a hetes buszon döcögve. Nemrég nyílt meg egy török étterem néhány méterre innen, nagy ünnepséggel egybekötve. A bejáratot színes lufikkal díszítették.

New York, Amerika. Egy vállig érő hajú fiatal lány fut az 52. utcában, gyönyörű kék kordbársony szoknyában. Egy jazz-zongorista fiú koncertjére siet. A jazz-zongorista fiú mindig mosolygós arcára gondol eközben, igazi féltő női szeretettel, arra hogy a fiú ugye már odaért, és minden rendben fog-e menni. Ők még mindig szerelmesek egymásba, pedig már több mint két éve együtt járnak. Olaszországban ismerkedtek meg, együtt énekeltek, zenéltek nagy társaságban, az egész olyan volt mint egy álom. Aztán Budapesten együtt, és néhányszor Párizsban. Most pedig a felnőtt, érett szerelem Amerikában, itt élnek, tanulnak, dolgoznak. A cselekedetek emberei. A kipirult arcú szép lány belép a bárba, vaniliaillat üti meg az orrát. A szemközti bordó bőrkanapén ül a szerelme, keze a térdén. Lassul a film a fiú hirtelen mozdulattal felpattan és megöleli a lányt, úgy hogy közben száznyolcvan fokot pördülnek. Bohókásan meghajtja a lány derekát is, mint a régi filmeken, és megcsókolja. A lány ekkor kislányos komolysággal kibontakozik a karjából, és beszélni kezd. A fiú elragadtatottan nézi, és tíz perc múlva leül a zongorához játszani.

Marosvásárhely, Románia. Ül a lány a szobában vele szemben a szerelme. A férfi kecsesen a kezének támasztja az állát, a másik kezében cigarettát tart. Nézi, nézi a lányt. A lány eközben felolvas neki egy szövegkönyvet, a férfi néha hümmög egyet, néha kérdően felvonja a szemöldökét. Ezekkel a kis jelekkel beszélgetnek, amíg a felolvasás tart, majd amikor vége, a férfi hosszú, logikus mondatokban fogalmazza meg a véleményét. A lány rögtön további kérdéseket tesz föl. Egyre többet mosolyognak. A férfi megöleli a lányt, aki rövidesen kibontakozik a karjaiból és ceruzával a papírokra ír néhány szót. Szinte az egész éjszaka így folyik, csendben. Nem csörömpöl villamos. Az éjszaka titkai szűkölve várják, hogy kimondassanak. Reggel a kancsó hideg szárára keresnek ők ketten hasonlatot, mezítláb suhannak végig a lakás parkettáján. Lábuk mejegyzi a felületet, tíz év múlva ebből a talpsimogatásból fogját rekonstruálni emlékezetükben ezt a valószínűtlenül boldog időszakot. A kávéillat a szabadság-levegővel képráztatja ideigeiket. A lakás erkélyének korlátjára egy vörösbegy száll. Hogy kerülhetett ide, a nagyvárosba?

Austin, Texas, Amerika. Ruganyos léptű büszke férfit látunk, amint éppen frissiben elkészült házára tulipán és cinege-motívumokat tervez. Közben egy magyar népdalt dúdol: "zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár... gyönyörű, hosszú ujjaival a gyerekekek türelmes mozdulataival kanyarítja az ívelt formákat a zsírpapírra, amit majd a fafelületre fog helyezni és egy speciális fűrésszel fogja formára vágni. A ház fölső, tető alatti részén fognak végigfutni ezek a kis fadíszek, sormintaszerűen. A ház belsejében egy óriási stilizált fészek fogja jelképezni az otthon melegét. Pisztácia, és sárga színek borítják a falakat. A háttérben tavaszi, nyiladozó erdő Walt Withmann verseket echózik. A férfi a közeli patakhoz sétál ahol libái nyújtózkodnak a reggeli napsütésben. Curlyre gondol, arra a libára aki a kicsit megkunkorodó nyakáról kapta nevét, és nemrégiben végzett vele egy mosómedve. Elmorzsol egy könycseppet, aztán egy kedves barátnőjétól kapott kalapját a fejébe csapja (körülbelül tízféle kalapja van és napszakhoz, évaszakhoz, alkalomhoz illően váltogatja ezeket) és bevágódik nagy bordó autójába. Melléugrik két nagy csillogószőrű kopója, és együtt indulnak a közeli tóhoz meglátogatni egy kedves ismerős kutya-párt, és egy nőt, akinek hosszú göndör haja van, és zöld szemei.

Valahol Budapesten ül egy lány egy padon, egy kávézó galériáján. Kevés meleg sárga fénykörhöz húzódik. Kezében kis, fekete könyv. Rajta a egy siratóasszony összekulcsolt rózsafűzérrel átkötött kezének részlete látható. Erről a lánynak azok a régi erdélyi ravatalképek is eszébe juthatnának amikről az egyetemen tanult, de nem jutnak eszébe. Felolvas a könyvből, néha elcsukló hangon. Ölében fekszik nagy nyugalommal egy fiú. Most érinthetetlenek, időn kívül vannak. A lány nagy távolságokat tesz meg a lelkével, sokat utazik. Széles szigeteket vándorol be a képzelete: színek, és hangulatok illat-, és fényködén át. Várja azt a pillanatot, amikor megérik az idő a kimondásukra.

Csak annyi támpontom van, hogy tavasz volt, s én ismertem már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelőttről, halványan még régebbről. Az iskola a Gellért-hegy lábánál állt. Tantermünk a hátsó udvarra nézett. Az udvaron egy cseresznyefa virágzott a sárban, túlnan kopasz sövénykerítés látszott és kezdődő kertek bokrai, feketén. Rügyező vesszők, csípősen üde levegő, szikrázó napsütés, éles, fehér színek és hozzá csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül: sár, szél és cseresznyevirág: kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasz, ismertem már évek óta.  

De az igazság az volt, hogy nem illettünk össze. Harmadnap visszaköltöztem a Kormoránra, és hazavitorláztam Tihanyba, festeni.  

„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz. Se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.   

hajnali háztetők

Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján. Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartozna a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába.

(...)

Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú szerencséjének köszönheti, hogy most él.
- Megérte, te félbolond? –kérdeztem.
   Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt – mondta.
- Micsoda?
- Tudod – magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter! – szóltam rá bosszankodva.
   Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz – mondtam. Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! – legyintett .- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
   Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? – kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
   Szerény szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.
- Igen – biztattam -, fesd le, amit láttál!
- Minek? – nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. –Ha ez szép, akkor minden szép.
   Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? – kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
   Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. Miért kellene?
   Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
- Most például – kérdeztem – mit fogsz csinálni?
- Megkeresem Lilit – felelte szórakozottan.

szecesszió és szimbolizmus

"Gustav Moreau-nak tulajdonítható, hogy művészete bevezette a szimbolizmust, mint eszmerendszert, mint stílust a képzőművészetbe."