hajnali háztetők

Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján. Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartozna a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába.

(...)

Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú szerencséjének köszönheti, hogy most él.
- Megérte, te félbolond? –kérdeztem.
   Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt – mondta.
- Micsoda?
- Tudod – magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter! – szóltam rá bosszankodva.
   Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz – mondtam. Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! – legyintett .- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
   Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? – kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
   Szerény szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.
- Igen – biztattam -, fesd le, amit láttál!
- Minek? – nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. –Ha ez szép, akkor minden szép.
   Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? – kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
   Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. Miért kellene?
   Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
- Most például – kérdeztem – mit fogsz csinálni?
- Megkeresem Lilit – felelte szórakozottan.