Hajh élet hajh

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csunya véget.

Hajh, Élet, hajh,
Te tudod nálamnál jobban,
Hajh, Élet, hajh,
Hogy összeszürtük a levet.
S fogtam legvadabb paripád
S nyargalásztunk
S ma is dobban

Hajh, Élet, hajh,
Minden ut, amerre járunk,
Hajh, Élet, hajh,
Én nem akartam feledet
Ten-egészedet vivtam én,
Egész javunkat,
Egész kárunk.

Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Ki szereted vak hivedet,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem jósolnak
csunya véget.

tudom, hogy a sünik megtalálják a gesztenyéket, a gesztenyék a gilisztákat, a giliszták a földbe bújnak, a halottakkal társalognak. de mi még itt vagyunk. és még élni kell... sajnos? nem tudom. még sok jót is hozhat ez a "szent megúnt" élet, ez a meggyötörten is gyönyörű, ez a keserédes, a nagy célokért egyedül élésre mégis érdemes való, ez a lélek-mécsestől fényes, ez pitiánerséget, kicsiséget, csalást megtűrő, ez a nagy célokat görgető, ez a mindig újrakezdő, ez a velem mindig óvatos és kényes, lassan és sokszor túl gyorsan telő élet, ez a szeles, forró, hideg és a napsütéses föld amin haladunk és veszteglünk.  arany leveles október, esőkkel, óriás esőkkel, zuhanással, reménnyel, szerelemmel, kétségbeeséssel, várakozással, egzisztenciális válsággal, félelemmel, istenkereséssel, philipp atyával, a PIM-mel, barátokkal, futással, sok sok sírással, élénkpirossal sebzett gyönyörű platánlevelekkel. október 23-ával, egy kiürült lelkű országgal, mégis-vidám lelkű sétákkal, egy-egy adag endorfinnal, néhány filmmel (csodás az orosz-ukrán világ, most valahogy nagyon vágyom oda, legszívesebben felülnék a transz-szibériai expresszre), néhány szépséges beszélgetéssel. előrébb vagyok most mint tíz éve. összehasonlíthatatlanul előrébb. erősebb vagyok, bár ugyanolyan sebezhető maradtam. már nem vagyok kiszolgáltatva annyira a külső történéseknek, nem ránt le a depresszió, nem ránt le a kétségbeesés. megtanultam túlélni és nyitottnak maradni akkor is ha valaki szánt szándékkal árul el engem nem árt nekem, mert éppen, hogy sebezhetőségemben van az erőm. boldogok, akik sírnak! pókhálófonálnak tűnik, de erős kötél a sors, nem értem, hogy mi miért történik, de hiszek benne, hogy van, és egyre erősebben lesz értelme az életemnek. kiharcolom a teret, időt, szerepet. adni akarok. szeretni szeretnék. lesz kiért élnem és lesz kit szeretnem, okosan szeretnem, nem kell egyedül szenvednem, megadja nekem a Jóisten egy napon a lelki békét is talán. egy nagy nagy jegenyét amit B-vel nézünk Csepelen? kitudja, most elég egyelőre túllendülni a jelenen.  aztán egyedem begyedem --- a fenekeden ülök, viselem a neved. don quijote ébredése: annyi szarral kell még megküzdenem, szeretni, Istenem, milyen nehéz, kiizzadom a hülyeségeim, kigennyezem a hibáim, a sok sok tocsogós- véresre zúzott fejsebem beheged és majd egyszer egy igazán szép magenta glóriát találok a fejem körül. vicces lesz. addig meg csak kibírjuk valahogy.

Az elközeledés

Itt az ideje elmondani, hogy az egész szókratészi csábítás, a "közeli-távoli" ellentétén alapul. A közeli a mi világunk, a testben lakozó szellemé. a látható és látszólagos szépség világa, ez a világ, amelyben megszülettünk, felnövünk és meghalunk. A közeli a tünékeny pompa világa, a húsé, amely azért virágzik, hogy elhervadjon; az értelemé, amelyet behatárol e változó világ szemlélete és a zavaros ítélőképesség, amely erre támaszkodik. A közeli szellem világa, amely folyamatosan szenved a test zavaró tényezőitől, és nem tud eljutni a tiszta megismeréshez, a végső igazsághoz. És éppen ez az itteni világ, az, amelyet - ha szomjúhozzuk az igazságot, az örökkévalót és a kikezdhetetlen szépséget - magunk mögött kell hagynunk, amelytől el kell szakadnunk. A manőver, amit a teljes elszakadás érdekében folyamatosan végre kell hajtanunk, az el-közeledés, azaz a távolodás. (...) A szókratészi csábítás "távolának" más minőségnek kell lennie, mint az itteni világ "távolának". Egy olyan "ott"-nak a része kell, hogy legyen, amely megszökött az itteni világ koordinátái közül. Egy "ott", amely egy másik világ "távoli"-ja; a transzcendencia távolija, vagyis egy olyan világé, amely mostani világunkhoz képest a létezés más szintjén helyezkedik el, és olyan kapcsolatban áll ezzel a világgal, amely a modell tökéletessége és a másolat hozzávetőleges volta között áll fenn. (...) És honnan tudjuk mindezt? Abból, hogy e világban rendelkezünk annak a világnak a jeleivel. Itt, "közel", a mi világunkban rendelkezünk a "távol" nyomaival.Birtokunkban van annak bizonyítéka, hogy jártunk ott, és annak bizonyítéka, hogy ide zuhantunk. Az itteni világban olykor-olykor érezni a túli tökéletesség fuvallatát. Ez a fuvallat ébreszti fel bennünk annak a "távol"-nak az emlékét, amelyet belaktunk valaha. Létezik az itteni világban egy utalás annak a világnak a tökéletességére, amit elveszítettünk.De nem csak ennyiről van szó. E nyomokból és jelekből, ebből a fuvallatból és utalásból kiindulva újra eljuthatunk "oda", újraformálhatjuk a "távolt"-t, amelyből aláhulltunk.

Tavaszi blues

Fénycsíkot húz a paplanon,
A dallamból szőtt március,
Papírpohár az asztalon,
Nem látlak többé, jól tudom.
Papírpohárban otthagyott,
Szomorú-büszke nárciszok,
Ma néma csöndben álmodom,
Sosem lehetnél oltalom.
... Fahéj a kalácsban,
Lehetek a kulcsod a zárban,
Lehetek a fű a pipádban,
De veled élni nem tudok.
... Kosár a palánkon,
Lehetek a párna az ágyon,
Lehetek a gomb a ruhádon,
Nélküled élni nem fogok!

Minden egyéb csak imagináció

Akarsz-e

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Angyalföld

Nem angyalok laknak itt. Inkább velejéig emberek. Az októberi eső pötyögteti száraz szürke ruhájukat, míg  megkerülik a panelházat. "Eltűnt a polcról, az egyetlen igazi kakaó" - mondja egy néni a boltban és szitkozódik tovább hosszan, csendesen. (Riadtan nyilall belém, hogy az én nagymamám kiskoromban milyen kakaót főzött... nem nesquick volt, hanem igazi, kakaóbabból készült sűrű, meleg, otthonos illatú, keleti élvezeteket idéző, fenséges őrlemény). A tízemeletes panelház negyedik emeletén lakom. Hallom az ágyból még éjfélkor is az 1-es villamos surranását. Életemben először van TV-m, bizarr öröm, hogy átlagember lehetek, és hagyom magam agymosni egy kicsit. Egyébként a tömbökre oly jellemző furcsa zajok vannak, és mindig azt hiszem, hogy megjön valaki. Kopácsolás, porszívószörny-zúgás, Hangok, morzék: a lakógép életjelei. A fűtést még nem kapcsolták be. Várunk a melegre. Hétköznapok jönnek. 

Amikor egyedül vacsorázol
És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Mikor a tükörben idegen az arcod
És eluntad végleg a harcot
Mert tudod, hogy sohase nyertél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak
Hogy nem vagy egyedül
Hogy más is ugyanúgy magányos
És másnak sem sikerül

Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk
Hogy sokan vagyunk egyedül
A magány, az nem az, ami körülvesz
Hanem az, ami hiányzik - itt belül

Mikor az évek már összefolynak
És nem jelent semmit a holnap
És magadtól fel se kelnél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Amikor semmi sincs, ami fontos
És nincs már kedved a szóhoz
És mindegy, hogy kit szerettél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak…