Végül nézzük meg tudományosan is - már nem az igazit keresem hanem az igazat.

A lét elviselhetetlen könnyűsége?

"A tudat, hogy teljesen tehetetlen, fejbe verte, de egyben meg is nyugtatta Tomast. Immár senki sem kényszerítette, hogy eldöntsön valamit. Nem kellett néznie a szemközti házak falát és tépelődnie, hogy akar-e élni Terezával, vagy nem akar. Tereza maga döntött el mindent.

   Aznap étteremben ebédelt. Szomorú volt, de a kezdeti kétségbeesés mintha evés közben alábbhagyott volna, mintha veszített volna az erejéből, s csak a mélabú maradt utána. Felidézte magában a Terezával eltöltött éveket, és úgy találta, hogy történetük nem érhetett volna ennél szebb véget. Ha ezt a történetet valaki kitalálta volna, csakis így fejezhette volna be:

   Tereza egy napon eljött hozzá, anélkül, hogy hívta volna. Egy másik napon ugyanígy elment. Nehéz bőrönddel érkezett. Nehéz bőrönddel távozott. 

   Tomas fizetett, kiment az étteremből, és nekivágott az utcáknak. Tele volt melankóliával, melyet egyre szebbnek talált. Hét évig élt együtt Terezával és most megállapította, hogy ezek az esztendők emlékeiben szebbek, mint a valóságban voltak. 

   Kettejük szerelme csodálatos, ám fárasztó is volt: folyvást titkolnia, lepleznie, színlelnie, szépítenie kellett valamit, jó hangulatban tartani Terezát, csillapítani őt, szakadatlanul bizonyítani neki szerelmét, vádlottnak lenni Tereza féltékenysége, szenvedése, álmai által, folyvást bűnösnek érezni magát, örökké szabadkozni és magyarázkodni. A fáradtság most eltűnt, a szépség megmaradt."

Bartók Amerikában (1. változat)

"Fáj az otthon, ki megtagadott.
Fáj az otthon, a megtagadott.
Halál elől meghalásba menekül, aki él -
út-e az út, mely nincsen?
Kevés a helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
Kevés a helye az embernek ott, hol túl sok az isten."

"Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan-reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel."

"Meghallani,
amint fordulván, csikorog a Föld,
ébredni fáj,
valahol nyüszít egy állat,
meghallani
a lélek ultrahangjait,
szétrugdalni a valóság határait,
hogy minél többet szippanthassunk
a lehetőségek levegőjéből -
és közben ne feledjük,
hogy a feledékenység a jövő halála."

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, a nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ragyogj

Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

        tudjál álmokra várni
        ahogy ők tudtak  várni rád
        az éber
        csak így nem csalja meg magát

A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

       aludj fényekkel együtt
       ragyogj álmokkal együtt

Szavak

Van-e még a szavaknak értelmük? Amikor egy kötelék végleg elszakad két ember között, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Az emlékmű, amit szavakból állítunk a Kapcsolatnak, nem méltó hozzá. Nem lehet köze az órákhoz, napokhoz, hónapokhoz, évekhez, melyeket együtt töltöttünk. Az idillhez közelítő négy évet nem lehet szavakkal megfogalmazni. Te engem nem gyerekké, hanem felnőtté tettél. Szerelmünk szimbóluma a tél. A közelítő tél. Szellemmé érleltél anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent szellemmé válni és vállalni a következményeit. A gondolatok meggondolásának felelősségét hordani. Közben zuhanások történtek. Nem tudtalak megtartani. Az ember szíve kivásik, mindegy, hogy rég volt vagy nem rég. Még nem tudom megfogalmazni, hogy mi volt az a menedékszerű nyugalom, közös identitás, forrás, amit Te adtál nekem. Virginia világítótornya? A kékszakállú herceg sosem teljesülő álma? Judit alázatossága? Judit nem volt alázatos, Judit hatalmat akart és megkaparintani a Kékszakállú minden titkát. Végül önmagát fosztotta ki. Mégis köszönöm, hogy elviselted a titkaimat, hogy sosem árultál el. Angyal voltál és szemérmetlen ördög. Fényt hoztál, olyan fényt, amiben megtiltottad a hazugságokat, szellemi arisztokráciára neveltél, rászoktattál a magányra. Éva szerepe nem az enyém, nyomorult vagyok. Te voltál Éva, aki a Tudás almáját felém nyújtottad. Nem tudhattad, hogy így elvesztjük a paradicsomot, a gyerek-kezeket, az ében várat, ami nem látható. Árgyilus és Csongor álmát. Nem kapunk igazi segítséget,  támogatást és elbuktunk a közöny tengerébe fulladva. Vagy éppen magunk se hittük el saját jelentőségünket, küldetésünk súlyát túl nehéznek tartva elbuktunk. Saját jövőnk megszökött előlünk. Én kevesebbre vágytam. Nem is akartam az almába harapni, de az élet nem adott sem feladatot, sem munkát, te pedig allergiás vagy rá, úgyhogy vállat vonva, beleharaptam. Mindegy. Árgyilus fája alatt ültünk, megettem az almát, Már nem az az ember vagyok, aki az őszi fesztiválon Steve Reich zenéjét hallgatta. 

Zúdult a zene, szerettük egymást és a világot, még egymást is. Felelősséget éreztünk a világért. Az éberséget cipeltünk kéretlenül. Ha az éberség meg is marad, vajon marad fa, aranyalma? A tudás önmagában ehetetlen. Kinek adod át, hogy formálod életté? Csak ha igazán szeretni tudunk élhetjük túl a semmit. A felelős éberség a semmiben marad és mi elveszítjük egymást? Mennyi tévedés és indulat és félreértés. A múlt felvérzik, a percek mohók, valami titkos biztonságérzet, hiszen ami megtörtént már sohasem múlik el, azt a szeretetet, amit annyi baj és bú viharában mégis egymásnak adtunk már soha nem kobozza el senki és semmi. Marad a homokos, vizes sík, lélektől reszkető magány és rémület.