paradicsomkert

I.
Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.


*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?


*

Aztán alkony.
Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.


II.
A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

héloise és abélard

Nem nézhetek Isten szemével a nőt csak saját férfi szememmel láthatom. A férfi pedig a nőt önkéntelenül annak a lénynek tartotta és tartja, aki érthetetlenül és irracionálisan van itt. A világban már minden készen volt, amikor megjelent; talán lekésett, esetleg betolakodott. De akárhogyan, a világ eredeti elgondolásában nem volt benne. Később jött; talán hiányt pótolni; valami veszélyes lehetőséget megakadályozni; esetleg kiküszöbölni. Mintha a világban valahol valami végzetes feledékenység történt volna, az is meglehet, hogy komoly és nagy hiba, ami az egésznek létét felborulással fenyegette. Itt, ezen a hibás ponton, ezen a veszélyes és fenyegető hiányon, itt jelent meg a nő, hogy azt helyrehozza.

De mint ahogy lenni szokott, az, amivel a hibát utólag pótolják, az eredeti elgondolásba maradéktalanul már sohasem illik. Egy kicsit kilóg; magán viseli a későbben keletkezett bélyegét. És amint kivétel nélkül mindig lenni szokott, éppen, mert későbben keletkezett, és a többihez nem simul, a hibát nem is küszöböli ki és nem is tünteti el. Többé-kevésbé jó megoldás, de csak megoldás. Abba az egészbe, ahová került, nincsen szervesen belenőve. Ezért a nő mögött mindig megérezni az eredeti, veszedelmes mulasztást, valami űrt vagy sötétséget, vagy szakadékot. A nő az embernek nem az, ami az állatnak a nőstény; mert a nőstény az állatvilágba beletartozik, és kezdettől fogva ott volt, és onnan nem látszik ki. A nő kiütközik. A nő kétszeresen nyugtalanító: világ helyénél fogva, mert az ember elől veszélyt takar el, és lényénél fogva, mert a férfival nem egykorú és egylényű. Mintha a ház falában valahol rés maradt volna, s a követ utólag foltozták volna be, amely a többihez már teljesen nem alkalmazkodhat.

A férfinak van általában olyan érzése, hogy a nő lényének fele; és van más érzése, hogy a nő a világban levő irracionális mozzanat. Az előbbi véleményt sokan vallják, az utóbbit is. Manapság az elsőt szokás elfogadni. Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert, mondja Kant, minden valószínűség szerint Swedenborg nyomán.

"Te is jártál már csodaországban?
Könnyű utazásod volt?
Emlékszem, velem szemben ültél,
és nem viseltél álarcot.
Ha jó leszel, holnap találkozunk,
addig meg csak kibírjuk valahogy."

kiteszik a húst 4.

Kiteszik a húst a Keleti pályaudvar mocsokgőzös sikátora előtt. Az illatszerbolt előtt kofák, cigányasszonyok ácsorognak, szétvetett lábbal, hosszú szoknyában. Nyamvadt paprikák és petrezselymek lógnak ki kosaraikból. A fapallók egyenetlenségeiban kissebb tóvá gyűlő esővízet kerülgetik az ideges járókelők. Mindenki siet, már csak a látvány elől is. Örök tél, márciusi hóesések, a nagy délelőtti napsütések pedig hatalmas hiány-falakat döngetnek meg az emberek reggeli fázós szíveiben a hetes buszon döcögve. Nemrég nyílt meg egy török étterem néhány méterre innen, nagy ünnepséggel egybekötve. A bejáratot színes lufikkal díszítették.

New York, Amerika. Egy vállig érő hajú fiatal lány fut az 52. utcában, gyönyörű kék kordbársony szoknyában. Egy jazz-zongorista fiú koncertjére siet. A jazz-zongorista fiú mindig mosolygós arcára gondol eközben, igazi féltő női szeretettel, arra hogy a fiú ugye már odaért, és minden rendben fog-e menni. Ők még mindig szerelmesek egymásba, pedig már több mint két éve együtt járnak. Olaszországban ismerkedtek meg, együtt énekeltek, zenéltek nagy társaságban, az egész olyan volt mint egy álom. Aztán Budapesten együtt, és néhányszor Párizsban. Most pedig a felnőtt, érett szerelem Amerikában, itt élnek, tanulnak, dolgoznak. A cselekedetek emberei. A kipirult arcú szép lány belép a bárba, vaniliaillat üti meg az orrát. A szemközti bordó bőrkanapén ül a szerelme, keze a térdén. Lassul a film a fiú hirtelen mozdulattal felpattan és megöleli a lányt, úgy hogy közben száznyolcvan fokot pördülnek. Bohókásan meghajtja a lány derekát is, mint a régi filmeken, és megcsókolja. A lány ekkor kislányos komolysággal kibontakozik a karjából, és beszélni kezd. A fiú elragadtatottan nézi, és tíz perc múlva leül a zongorához játszani.

Marosvásárhely, Románia. Ül a lány a szobában vele szemben a szerelme. A férfi kecsesen a kezének támasztja az állát, a másik kezében cigarettát tart. Nézi, nézi a lányt. A lány eközben felolvas neki egy szövegkönyvet, a férfi néha hümmög egyet, néha kérdően felvonja a szemöldökét. Ezekkel a kis jelekkel beszélgetnek, amíg a felolvasás tart, majd amikor vége, a férfi hosszú, logikus mondatokban fogalmazza meg a véleményét. A lány rögtön további kérdéseket tesz föl. Egyre többet mosolyognak. A férfi megöleli a lányt, aki rövidesen kibontakozik a karjaiból és ceruzával a papírokra ír néhány szót. Szinte az egész éjszaka így folyik, csendben. Nem csörömpöl villamos. Az éjszaka titkai szűkölve várják, hogy kimondassanak. Reggel a kancsó hideg szárára keresnek ők ketten hasonlatot, mezítláb suhannak végig a lakás parkettáján. Lábuk mejegyzi a felületet, tíz év múlva ebből a talpsimogatásból fogját rekonstruálni emlékezetükben ezt a valószínűtlenül boldog időszakot. A kávéillat a szabadság-levegővel képráztatja ideigeiket. A lakás erkélyének korlátjára egy vörösbegy száll. Hogy kerülhetett ide, a nagyvárosba?

Austin, Texas, Amerika. Ruganyos léptű büszke férfit látunk, amint éppen frissiben elkészült házára tulipán és cinege-motívumokat tervez. Közben egy magyar népdalt dúdol: "zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár... gyönyörű, hosszú ujjaival a gyerekekek türelmes mozdulataival kanyarítja az ívelt formákat a zsírpapírra, amit majd a fafelületre fog helyezni és egy speciális fűrésszel fogja formára vágni. A ház fölső, tető alatti részén fognak végigfutni ezek a kis fadíszek, sormintaszerűen. A ház belsejében egy óriási stilizált fészek fogja jelképezni az otthon melegét. Pisztácia, és sárga színek borítják a falakat. A háttérben tavaszi, nyiladozó erdő Walt Withmann verseket echózik. A férfi a közeli patakhoz sétál ahol libái nyújtózkodnak a reggeli napsütésben. Curlyre gondol, arra a libára aki a kicsit megkunkorodó nyakáról kapta nevét, és nemrégiben végzett vele egy mosómedve. Elmorzsol egy könycseppet, aztán egy kedves barátnőjétól kapott kalapját a fejébe csapja (körülbelül tízféle kalapja van és napszakhoz, évaszakhoz, alkalomhoz illően váltogatja ezeket) és bevágódik nagy bordó autójába. Melléugrik két nagy csillogószőrű kopója, és együtt indulnak a közeli tóhoz meglátogatni egy kedves ismerős kutya-párt, és egy nőt, akinek hosszú göndör haja van, és zöld szemei.

Valahol Budapesten ül egy lány egy padon, egy kávézó galériáján. Kevés meleg sárga fénykörhöz húzódik. Kezében kis, fekete könyv. Rajta a egy siratóasszony összekulcsolt rózsafűzérrel átkötött kezének részlete látható. Erről a lánynak azok a régi erdélyi ravatalképek is eszébe juthatnának amikről az egyetemen tanult, de nem jutnak eszébe. Felolvas a könyvből, néha elcsukló hangon. Ölében fekszik nagy nyugalommal egy fiú. Most érinthetetlenek, időn kívül vannak. A lány nagy távolságokat tesz meg a lelkével, sokat utazik. Széles szigeteket vándorol be a képzelete: színek, és hangulatok illat-, és fényködén át. Várja azt a pillanatot, amikor megérik az idő a kimondásukra.

Csak annyi támpontom van, hogy tavasz volt, s én ismertem már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelőttről, halványan még régebbről. Az iskola a Gellért-hegy lábánál állt. Tantermünk a hátsó udvarra nézett. Az udvaron egy cseresznyefa virágzott a sárban, túlnan kopasz sövénykerítés látszott és kezdődő kertek bokrai, feketén. Rügyező vesszők, csípősen üde levegő, szikrázó napsütés, éles, fehér színek és hozzá csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül: sár, szél és cseresznyevirág: kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasz, ismertem már évek óta.  

De az igazság az volt, hogy nem illettünk össze. Harmadnap visszaköltöztem a Kormoránra, és hazavitorláztam Tihanyba, festeni.  

„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz. Se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.   

hajnali háztetők

Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján. Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartozna a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába.

(...)

Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú szerencséjének köszönheti, hogy most él.
- Megérte, te félbolond? –kérdeztem.
   Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt – mondta.
- Micsoda?
- Tudod – magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter! – szóltam rá bosszankodva.
   Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz – mondtam. Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! – legyintett .- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
   Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? – kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
   Szerény szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.
- Igen – biztattam -, fesd le, amit láttál!
- Minek? – nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. –Ha ez szép, akkor minden szép.
   Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? – kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
   Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. Miért kellene?
   Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
- Most például – kérdeztem – mit fogsz csinálni?
- Megkeresem Lilit – felelte szórakozottan.

szecesszió és szimbolizmus

"Gustav Moreau-nak tulajdonítható, hogy művészete bevezette a szimbolizmust, mint eszmerendszert, mint stílust a képzőművészetbe."