a mosolyodnak íze van
pedig nem ízlelhető
a gondolatnak szárnya van
pedig nem horgony
hány éves gémkapcsok...
összezavart emberi arcok
régen, régen megunt harcok...

nem tudom, hogy a szerelem a régi vagy én
de egy ideig én ismétlődni éreztem a dolgokat
a érzelmekben, a barátságban, még a szenvedésben is
aztán megállt a folyamat
és elkezdődött
egy új, kendőzetlen valóság...

maradj.
maradj te szép mai valóság!

de leonard cohen búgó hangjába
fanyar szájszögletébe még belelopózol
félelmeimbe még begubózol
az a fülbemászó vagy, akitől mindig féltünk gyerekkorunkban
hogy belemászik a fülbe
és a nem bemászással is bemászott

pedig hát mostmár pontosan tudom, hogy mit akarok és azt kapom, amit akarok
de úgy vagyok veled, mint egy rossz hajlammal
megszoktam
az üres órák unalmát, ahogy kegyetlenül aposztrolfáltad hosszú kapcsolatunkat
néhány sorban elintézve
a síró nőt, akinek egy fáradt férfi a fejét
az ölébe hajtja

egyébként józsef attila is...
akkor lett rosszul, amikor végre révbe ért.
belőlem is a szélcsendben tisztul
a genny