Mazochizmus

én csak akkor érzem jól magam

ha a történetnek mégse jó a vége

rendellenes születésem kiherélt álmokat

szórt a szelíden fénylő csillagpor helyébe

a háború zsúfolt egén vágtatok

s felvidulok néhány kurtág-töredéktől...

én akkor találok magamra,

amikor már teljesen leette rólam a bőrt a hiány

és az életem egyetlen hatalmas, kozmikus magány.

szédítő erővel hajt előre a Rossz, a világ szétomlott, üledékes része.

mindenért hálát kell adni, különösen a rosszért, hisz azt nem érdemli meg akárki.

aki szenved,

az olyan bűnt merészel, mit valójában nem fog fel ésszel

korbácsütés-sorozat

a megváltás erőltetett menete:

saját bűneink fölött érzett fájdalom

gyilkol, fullaszt.

s nem áll hatalmamban nem elkövetni néha.

sötét örvény a bűn

de végül patyolatfehérré centrifugázza összerázott lelkemet.

a létfenekén már egymásra vallanak:

a Jó és Rossz

Ott már mind egy: az Isten.

és:

had mondjak irdatlan közhelyet:

csak ő tudja, hogy kivel, mikor, miért, és volt-e értelme ennek az egésznek.

csak tapogatok és kapkodok: sehogyse értem.

hogyha szeretnek, akkor vagyok a igazán védtelen.

mert amikor jó, akkor félek igazán

a elmenekülök tőle idejekorán

és miért haragszik annyira Dante?

hogy miután egy nagy halomba dobálta a bűnösöket, akik már nem kapnak mást csak örök szenvedést,

a nevüket meghagyta?