ha a történetnek mégse jó a vége
rendellenes születésem kiherélt álmokat
szórt a szelíden fénylő csillagpor helyébe
a háború zsúfolt egén vágtatok
s felvidulok néhány kurtág-töredéktől...
én akkor találok magamra,
amikor már teljesen leette rólam a bőrt a hiány
és az életem egyetlen hatalmas, kozmikus magány.
szédítő erővel hajt előre a Rossz, a világ szétomlott, üledékes
része.
mindenért hálát kell adni, különösen a rosszért, hisz azt
nem érdemli meg akárki.
aki szenved,
az olyan bűnt merészel, mit valójában
nem fog fel ésszel
korbácsütés-sorozat
a megváltás erőltetett menete:
saját bűneink fölött érzett fájdalom
gyilkol, fullaszt.
s nem áll hatalmamban nem elkövetni néha.
sötét örvény a bűn
de végül patyolatfehérré centrifugázza összerázott lelkemet.
a létfenekén már egymásra vallanak:
a Jó és Rossz
Ott már mind egy: az Isten.
és:
had mondjak irdatlan közhelyet:
csak ő tudja, hogy kivel, mikor, miért, és volt-e értelme
ennek az egésznek.
csak tapogatok és kapkodok: sehogyse értem.
hogyha szeretnek, akkor vagyok a igazán védtelen.
mert amikor jó, akkor félek igazán
a elmenekülök tőle idejekorán
és miért
haragszik annyira Dante?
hogy miután egy nagy halomba dobálta a bűnösöket, akik már
nem kapnak mást csak örök szenvedést,
a nevüket meghagyta?
