Áramszünet a kábelek városában

Immáron több mint három hete újra Kolozsváron... a Szeretett városban. Én nem tudom milyen volt azelőtt (akik tudják, állítólag nem bírnak ide visszajönni néhányan) ezért nem siratom, inkább ünneplem. Jó itt most. Reménykeltő és élhető ez a hely nekem. Kicsit más ember is vagyok mint otthon, a "Bűnvárosban" (vö. nyári körúti összefutás és borzongás a világvége-hangulatú buliutcává fajult körút kapcsán Medvével és KAF-fal)...Budapest túl közel jött már, a pórusaimba ivódott és én is Budapest lettem már: torkomra forrt idegessége, a szemem villanásába bújt Combino-halkan síneken sikló gőgje és a hajam szerkezetét is göndörről egyenesre lapította a pesti aszfalton kullogók tehetetlen depressziója. Kolozsvár ellenben tornyos, fényes, büszke város - így kifosztottan, omladozva, balkánosra, olaszosra, franciásra, európai uniósra maszkírozva is. Nagyon messziről, nagyon mélyről ismerős. A gyerekkoromból talán...a nyolcvanas évek végének hangulata ködlik a város porában, a dudálásban, a virágárus nénikben, a munkásokban, a csinos asszonyokban,  a csenevész kutyákban, a foghíjas templomkerítésekben, az emberek ruhájában, mozdulataiban. Ez a 20 évvel ezelőtt világa. (Még akkor is, ha az uniformizált-globalizált réteg itt is megvan és futkos az utcákon az Iphone-okkal ugyanúgy, mint ahogy mindenütt a világon). És a régi, hősi Történelem színpada is megvan - megbújik a felirat nélküli széles kapuk tulipán-mintájában, a középkori faragványokban. És még valami, ami Kolozsvárt megkülönbözteti minden más helytől a világon. Az a "titkos összetétel", ami megmagyarázhatatlan. Csupa titok, csupa hősök, csupa hajdani eszelősök... De nem csak a múlt elcsatolhatatlan fájdalmai úsznak a napjainkba, hanem bizony vidám is ez a város! Az emberek részben olyanok, mint Magyarországon. Egyfelől lehetnek zárkózottak és komorak olykor még gorombák is, de közben valahogy egyszerűbbek, tisztábbak is, mint például Pest népe. Több szerep jut a nagymamáknak itt, több szerep jut a fényes orrú cipőknek, a fonott hajviseleteknek, az ünnepeknek is. Több a lassúság. Az emberek tredik, de nem bántóan. Büszkék, de nem elvakultan. Nevetnek, csevegnek de nem ajzószertől (tisztelet persze a kivételnek). Ez a hely kicsit olyan, mint ami otthon már nincs meg, de szerettem. Én legalábbis így modellezem a saját inercia-rendszeremben. Itt valamit őriznek. Itt valami Kincs van számomra. Szóval egyénre szabottan akar mondani valamit nekem a város (pl. az esti rózsaszín fények a Szamosnál) és az Élet, azzal, hogy most itt vagyok. Nem keresem az okát vagy indítékát, nem firtatom a Jóisten szándékait, csak élek, létezem.
Kolozsvár nem elidegenedett. A könyvtárban két év után felismert a könyvtáros. Azt mondta, ne mondjam tovább ki vagyok, mert emlékszik rám. Lehet, hogy negatívan vagyok elfogult, de mikor történne ilyen az ELTE-n vagy a Múzeum körúton? Úgy látom, hogy kialakítható itt egy személyes viszony az utcákkal, terekkel, emberekkel. Nem csoda, hogy annyi városról szóló vers-antológia, regény jelenik meg folyamatosan. 

Az első találkozás (2012 májusa) Kolozsvárral sokkoló volt. 2 okból. Az első ok. Az egykor Magyarországhoz tartozó, elcsatolt területekre utazni magyarként mindig borzalmasan összetett és sosem fájdalommentes érzés. Egyfelől örülsz, ha szép, ha fejlődik, örülsz, ha magyar szót hallasz. Örülsz, hogy utazol, hogy látsz, hogy tapasztalsz. Örülsz, hogy megismered a saját kultúrádat úgy, hogy "külföldön" vagy. (Persze ez így hatalmas csúsztatás, hiszen a "határon túl" nekünk nem számít külföldnek valójában). És jajgatsz és zokogsz belül másfelől. Mint egy elveszített szerelem, mint egy halni készülő anyóka, mint egy nagyon megkopott drága, dédapádtól örökölt templomi szőttes, ami elszakadt és nem lehet összevarrni (?) és kicsit félsz is hozzányúlni, nehogy tovább porladjon. Ilyenfajta képek - érzések jönnek. Aztán idővel az ember alkalmazkodik ezekhez a belső érzésekhez és megszokja. Megtanul vele együtt élni és tulajdonképpen nem fáj. De ezek tetovált sebek maradnak az ember lelkén, sosem fognak nyomtalanul eltűnni. Talán csak akkor enyésznek majd, ha mindannyian már porrá válunk és egyesülünk máshogy, más okból egy másik létállapotban. De addig itt a földön mindig fájni fognak a nem megérdemelt/ megérdemelt veszteségeink és a történelem igazságtalanságai. A másik ok. Amit úgy lehetne hívni, hogy a balkánosítás. A Karolina téren először jártamban ütött szíven. Úgy éreztem ez valami  rossz vicc. Én viszonylag sokat tartózkodtam Olaszországban (körülbelül 6-7 hónapot összesen) úgyhogy tudom, milyen amikor az egyetemista hipster tömeg éjszakánként kirajzik egy templom (mondjuk a San Lorenzo) elé vagy egy térre és elkezd bulizni meg hőzöngeni. Azt is nevezhetnéd nagyon balkáninak, de lehetne hívni jóindulatúbban olaszos életszeretetnek is, amit ott az utcán az olaszok tudnak művelni. Permanens ünnep, buli, nyüzsgölődés a romokon, templomokon, köveken. No ezt utánozták a csili-vili ruhás román fiatalok a Karolina téren. Nem elítélés ez, egyszerűen idegen tőlem és talán a tér eredeti lelkületétől is. Amikor első alkalommal majszoltam olasz piadinát a Karolinán sok mindent megértettem néhány perc alatt, hogy miért és milyen szempontból Majom-országban található most Kolozsvár. Más oldalról pedig  csodálatra méltó, hogy Cluj közben olyan város is, ami még ezt is elbírja és talán még Itália gyenge visszfénye is jól tud állni neki...Végülis más szinten Mátyás király is ezzel próbálkozott.

Igazából nem is erről akartam írni, hanem egy tegnap esti derűsebbik "balkános" esetről.  Március 15-e volt. Voltunk a Szent Mihály templomban (felemelő volt) voltunk a szabadtéri ünnepségen (szép volt). Utána vihar jött, nagy tavaszi, mindent megtisztító eső. Annyira, hogy teljesen megszűnt az utcánkban a közvilágítás. Hiába hajolt földig a kábel-dzsungel, nem volt képes tovább vinni az áramot. Elsötétült minden, csak a szemközti blokkházak ablak-szemeiből pislákolt sárgás lámpafény. És zokogott az ég. Ömlött fekete könnye, mintha dézsából öntenék. Elindultam, hogy vegyek sört a boltban. De a bolt is el volt sötétedve. Viszont legnagyobb meglepetésemre áramszünetben is NYITVA volt. Az eladónő a vaksötét üzletből nézegetett ki egy kis ablakon át és várta készenlétben a vevőket. Oda is penderedett amikor közeledtem. Kérdezte, hogy mit adhat. A magam nagyon minimál románján előadtam kérésemet. Ő zseblámpával kinyitotta hűtőszekrényt majd szintén zseblámpás segítséggel bepötyögte a gépbe a vásárlást. Én meg mentem boldogan a sötét utcán haza...Ez tehát a balkániság másik, jobb, szebb, eltanulandó arca. A találékony-életvidám-mindent túlélés valahol Palilulában.