A régi Sopron. Aki csak kívülről ismeri, csak épületeinek hangulatát szívta magába, látott ugyan belőle valamit, de nem mindent. Ott kell élni, az otthonokban, a régi házak függönyözött szobáiban, régi bútorok gondozottan csillogó környezetében, amely szinte a villany éles fénye mellett is a petróleumlámpa meg a gyertya aranyát idézi. Az emberek mindenkiről mindent tudnak születésétől a haláláig, s halk, legtöbbször jóindulatú suttogással adják tovább egymásnak a híreket.
Ebben a régi Sopronban mentem egyszer a festőközön keresztül, át az Ikva-pallón.
A zugokat sápadt villanyfény csak egy-egy kis folton világította meg, s a házak mint szunyókáló emberek pihentek, zsalujuk résein átszűrődő fény sejtelmessé enyhítette a lámpaközök tintakék éjszakáját. Kilenc óra lehetett. Egy csukott ablakú kis ház előtt váratlanul zongorahang állított meg. Gyermek gyakorolhatott, - Bartók egyik kis zongoradarabjának ügyetlenül botladozó ütemei szűrődtek ki belülről. Úgy álltam ott, mint akit orvul mellbevágtak. Én magam élem a bartóki muzsikát, de ebben a hangulatban szinte szentségtörésnek hatott. Ide Haydn kellett volna vagy egy olyan zongoramuzsika, amely még a csembalo vagy spinét zümmögését idézi.
Nessun commento:
Posta un commento