"sohasem foglak elfelejteni"

Cseh Tamás temetése, 2009. augusztus 27.

A nyár utolsó kánikulája: kifújta a végső tüzét, marad a szürke korom. Déli pu., az 59-es villamos megállóban áll néhány hosszúhajú gimnazista, és törődött arcú sokat tapasztalt ötvenes férfi, akik ugyanoda igyekeznek, ahova én. Kémleljük egymást, óvatos barátságossággal. Két 61-es is elmegy, mire bezörög a villamos. Tisztes feketeruhás magyartanárnők kucorognak rajta, alap-motozás. Aztán felsiklik a sín a temető kulisszaszerű virágkoszorúktól tarka-barka homlokzata elé, jónéhány rendőr tereli a tömeget a bejárat felé, a megálló járdaszigetén araszolva kérdezik tőlem: mondja csak, lányom, kit temetnek ma? -A Cseh Tamást-mondom, egy mindentudó asszonyi sóhajtás a válasz. Hömpölygő tömeg ünnepélyes csöndben. Tűz a nap. Halk papi beszéd, meditatív szavak, senki sem érti őket, mert összefüggéstelenek. Márvagy mintha évek óta állnánk ott a szúró fényben, virágokat szorongatva, a pap még mindig elmélkedik, ritmustalan szabadvers-szerű monológot ad elő, nincs gondolati csapásirány, megzavarodott sirató ez, valamilyen furcsa egyházi érzelgős kulimász, fegyelmezett félálomban állunk, emberek rohangálnak a szemközti ravatalépület tetején, fotóznak.

Aztán ének, valamilyen ének. És a mikrofon felzúg. Egy furcsa mély köhögés, és szuszogás. Ez a Bereményi köhögése nyilall belém. Aztán furcsán vékony magas hangját hallom:

szervusz Tamás,

felívelő hangsúllyal. Hirtelen olyan ez a hang, mintha Bérczes Lászlóhoz tartozna, inkább. Egyre közelebb kerülünk hangulatban Cseh Tamáshoz, mindahhoz ami ő volt. Közelebb kerülünk, a temetés valóságához, a halál tehetetlen botrányához, emlékszem ahogy a tanár úr mondta mindig a halál botrány, a halál botrány, és felolvasta Bottfried Benn Rákbarakkos versét. Nem, ez mégis Bereményi, az örök-szerény nagy koponya, az Író. A dalnok napsugaras üstöke mögött bölcsen figyelő hold az ő nagy kerek koponyája. Egyszerűen és őszintén beszél, mintha itt mindenki a szomszéd lenne, és átugrott volna hozzánk tejfölért. Tamáshoz beszél. Aztán meghallgattunk egy dalt is, Megyek az utcán lefelé. Még közelebb, Tamás egyéni halálához, ahhoz, hogy most mint ember ment "csak" el. Ő most mint ember halt meg, és emberként sirattuk. Elimádkoztuk a miatyánkot is. Mint dalnok mindig élni fog: szelleme, lelke, hangja, létének a jobbik része, a dalok, a gyerekek tovább élnek, és maradnak.

Aztán kocsik jöttek nagy nehezen meglódult a halottasautó felfelé nyomában hegedűsök, család, és az emberek. Egy mosolygós nagydarab lány egy koszorút mutogat a mellette állóknak, büszkén. Porcelánbaba-fejek díszítik, selyemmasnik, bézs-árnyalatú bágyadt rózsás koszorú ez tehát: a fehér babák-dal emlék-relikviája. Mögöttem baktat Gryllus Dániel, előttem Hobo. Megint hosszú idő telik el, lassan csoszogok felfelé, nagybátyám hozta bolgár papucsban. Még mindig a hegedű szól, mint egy sors-mantra, hosszú ideig, valahol nem messze lehet a sír, az embergyűrű sűrűjében. Itt lehetnek most a szép asszonyok, a múlt polcairól, összegyűrik a zsebkendőiket a fehér babák is. Aztán ki tudja mennyi idő után, hallom az ásók és a csákányok hangját, és a hegedű szaggatott fel-fel csukló dallamfúgájába gabalyodva. Rózsák zuhanását és göröngyöket hallani, majd kijönnek a temetőmunkások a sírtól mellém, és kezüket leporolják, és az izzadtságukat törölgetik, és becsapják a halottasautó hátsó ajtaját. A hegedű végtelen ideig szól, mereven állnak az emberek, a nap elbújik szürke kása-felhők közé, elindulok a temető északi részébe, apám sírjához, hogy majd visszatérhessek ide egy szál őszirózsával.

Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.

Megosztottam volna közöttük a virágot, talán apám se bánta volna, de olyan sok ember csókolta végig a családot, mikor visszaértem a sírhoz, hogy tűnődtem egy darabig, majd sietősen elmentem onnan. Pep várt a Moszkva téren, az újdonsült ovó-bácsi. Cseh Tamás virágjával megkoszorúztuk hát a Széna téri 56-os emlékművet, és egy üveg villányi borral a Millenáris parkba mentünk, ahonnan kiutasítottak minket a járőrök, ugyanis ott tilos alkoholt fogyasztani.

Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.