"sohasem foglak elfelejteni"

Cseh Tamás temetése, 2009. augusztus 27.

A nyár utolsó kánikulája: kifújta a végső tüzét, marad a szürke korom. Déli pu., az 59-es villamos megállóban áll néhány hosszúhajú gimnazista, és törődött arcú sokat tapasztalt ötvenes férfi, akik ugyanoda igyekeznek, ahova én. Kémleljük egymást, óvatos barátságossággal. Két 61-es is elmegy, mire bezörög a villamos. Tisztes feketeruhás magyartanárnők kucorognak rajta, alap-motozás. Aztán felsiklik a sín a temető kulisszaszerű virágkoszorúktól tarka-barka homlokzata elé, jónéhány rendőr tereli a tömeget a bejárat felé, a megálló járdaszigetén araszolva kérdezik tőlem: mondja csak, lányom, kit temetnek ma? -A Cseh Tamást-mondom, egy mindentudó asszonyi sóhajtás a válasz. Hömpölygő tömeg ünnepélyes csöndben. Tűz a nap. Halk papi beszéd, meditatív szavak, senki sem érti őket, mert összefüggéstelenek. Márvagy mintha évek óta állnánk ott a szúró fényben, virágokat szorongatva, a pap még mindig elmélkedik, ritmustalan szabadvers-szerű monológot ad elő, nincs gondolati csapásirány, megzavarodott sirató ez, valamilyen furcsa egyházi érzelgős kulimász, fegyelmezett félálomban állunk, emberek rohangálnak a szemközti ravatalépület tetején, fotóznak.

Aztán ének, valamilyen ének. És a mikrofon felzúg. Egy furcsa mély köhögés, és szuszogás. Ez a Bereményi köhögése nyilall belém. Aztán furcsán vékony magas hangját hallom:

szervusz Tamás,

felívelő hangsúllyal. Hirtelen olyan ez a hang, mintha Bérczes Lászlóhoz tartozna, inkább. Egyre közelebb kerülünk hangulatban Cseh Tamáshoz, mindahhoz ami ő volt. Közelebb kerülünk, a temetés valóságához, a halál tehetetlen botrányához, emlékszem ahogy a tanár úr mondta mindig a halál botrány, a halál botrány, és felolvasta Bottfried Benn Rákbarakkos versét. Nem, ez mégis Bereményi, az örök-szerény nagy koponya, az Író. A dalnok napsugaras üstöke mögött bölcsen figyelő hold az ő nagy kerek koponyája. Egyszerűen és őszintén beszél, mintha itt mindenki a szomszéd lenne, és átugrott volna hozzánk tejfölért. Tamáshoz beszél. Aztán meghallgattunk egy dalt is, Megyek az utcán lefelé. Még közelebb, Tamás egyéni halálához, ahhoz, hogy most mint ember ment "csak" el. Ő most mint ember halt meg, és emberként sirattuk. Elimádkoztuk a miatyánkot is. Mint dalnok mindig élni fog: szelleme, lelke, hangja, létének a jobbik része, a dalok, a gyerekek tovább élnek, és maradnak.

Aztán kocsik jöttek nagy nehezen meglódult a halottasautó felfelé nyomában hegedűsök, család, és az emberek. Egy mosolygós nagydarab lány egy koszorút mutogat a mellette állóknak, büszkén. Porcelánbaba-fejek díszítik, selyemmasnik, bézs-árnyalatú bágyadt rózsás koszorú ez tehát: a fehér babák-dal emlék-relikviája. Mögöttem baktat Gryllus Dániel, előttem Hobo. Megint hosszú idő telik el, lassan csoszogok felfelé, nagybátyám hozta bolgár papucsban. Még mindig a hegedű szól, mint egy sors-mantra, hosszú ideig, valahol nem messze lehet a sír, az embergyűrű sűrűjében. Itt lehetnek most a szép asszonyok, a múlt polcairól, összegyűrik a zsebkendőiket a fehér babák is. Aztán ki tudja mennyi idő után, hallom az ásók és a csákányok hangját, és a hegedű szaggatott fel-fel csukló dallamfúgájába gabalyodva. Rózsák zuhanását és göröngyöket hallani, majd kijönnek a temetőmunkások a sírtól mellém, és kezüket leporolják, és az izzadtságukat törölgetik, és becsapják a halottasautó hátsó ajtaját. A hegedű végtelen ideig szól, mereven állnak az emberek, a nap elbújik szürke kása-felhők közé, elindulok a temető északi részébe, apám sírjához, hogy majd visszatérhessek ide egy szál őszirózsával.

Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.

Megosztottam volna közöttük a virágot, talán apám se bánta volna, de olyan sok ember csókolta végig a családot, mikor visszaértem a sírhoz, hogy tűnődtem egy darabig, majd sietősen elmentem onnan. Pep várt a Moszkva téren, az újdonsült ovó-bácsi. Cseh Tamás virágjával megkoszorúztuk hát a Széna téri 56-os emlékművet, és egy üveg villányi borral a Millenáris parkba mentünk, ahonnan kiutasítottak minket a járőrök, ugyanis ott tilos alkoholt fogyasztani.

Apám halott, korának krónikása halott, mindketten fekszenek farkas réten, nagy fák alatt, a beton vonaglik Budapest alatt.

mit is mondott Antoine

"A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával.

Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülőutam képe; komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne.

A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudat csodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek, vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak, táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények, mint a költőé, tanítóé vagy az ácsé. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között, mennyi kialudt csillag; mennyi alvó ember...

Meg kell kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével."

"Ma olyan Goethe vagyok" Tanulságok Eckermann: Beszélgetések Goethével című művéből

"Mondják, hogy az állatok a szerveik útján tesznek szert ismeretekre, nos, az emberről pedig azt lehetne elmondani, hogy gyakran teljesen véletlen cselekvés révén ismeri fel a benne szunnyadó magasabb rendűt." (17. o., Európa Könyvkiadó, 1989.)

"...most már nincs idő tévelygésre, ott voltunk rá mi, öregek, és mire volt jó a mi keresésünk és tévelygésünk, ha maguk fiatalok, megint ugyanazokat az utakat akarják bejárni? Hiszen akkor sohasem jutnánk előbbre! Nekünk öregeknek jóváírják a tévedést, mert az utakat töretlenül jártuk, de aki később lép be a világba, attól többet várnak az ne kezdjen el újra keresgélni meg tévelyegni, hanem hallgasson az öregek tanácsára és induljon el m in d j á r t a j ó ú t o n. Ne érje be azzal, hogy lépéseket tesz, amelyek egyszer majd célhoz visznek, hanem minden lépése legyen cél, és érjen valamit önmagában is." (45.o., Európa Könyvkiadó, 1989.)

"azért akadozik az újabb kor művészete, mert az újabb művészeknek nincsenek méltó témáik. Ez a bajunk mindannyiunknak, én magam sem tudtam megtagadni modernségemet." (60. o. u.o.)