Öt géniusz: Kelet és Dél

„Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb….Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni, szabadnak lenni.”
(...)
„Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen élethelyzet,

  Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikus, lojalitás,

Észak – provinciális életrend, természetközelség. önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatlanság, szekták, irrealitás,

  Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség,

  Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidálasa, humor (groteszk), sokrétűség, kettőség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.”

fasori harangszó húsvét hétfőn

"Lehet, hogy te nem ismersz engem, de én mindent tudok rólad." (Zsoltárok, 139,1)


"Azt is tudom, hogy pontosan mikor ülsz le, és mikor állsz fel." (Zsoltárok 139,2)


"Minden utadat jól ismerem." (Zsoltárok 139,3)


"Még a hajszálaid is mind számon vannak tartva." (Máté 10,29-31)


"Mert saját magam hasonmására teremtettelek téged." (1Mózes 1,27)


"Anélkül hogy tudnád, Énbennem élsz, mozogsz, létezel." (ApCsel 17,28)


"Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek." (Jeremiás 1,4-5)


"Kiválasztottalak magamnak, a teremtés kezdetén." (Ef 1, 11-12)


"Én határoztam el pontosan a születésed idejét, és azt is, hogy hol fogsz élni." (Ap Csel 17,26)


"Félelmetesnek és csodálatosnak alkottalak meg." (Zsoltárok 139,14)


"Én formáltalak anyád méhében." (Zsoltárok, 139,13)


"Én hoztalak a világra születésed napján." (Zsoltárok 71,6)


"Nem vagyok tartózkodó, sem haragos, hanem teljes szeretettel tekintek rád." (1 János 4,16)


"Többet adok neked, mint valaha földi apádtól kaphattál."( Máté 7,11)


"Mert én vagyok a tökéletes Apa." (Máté 7,11)


"Mert mindenben gondoskodom rólad, és ellátlak mindazzal, amire szükséged van. (Máté 6,31-33)


"A jövődre vonatkozó terveim mindig reménnyel vannak teli." (Jeremiás 29,11)


"Mert örök szeretettel szeretlek téged." (Jeremiás 31,1)


"Annyiszor gondolok rád, mint ahány homokszem van a tengerparton." (Zsoltárok 139,17-18)


"És én örvendek neked hangosan énekelve." (Zofóniás 3,17)


"Mert az én kincsem vagy." (2Mózes 19,5)


"Megtalálsz, ha teljes szíveddel keresel engem." (5 Mózes 4,29) 


"Gyönyörködj bennem, és megadom szíved kérését." (Zsoltárok 37,4)


"Mert én adtam neked azokat a kívánságokat." (Fillipiekhez 2,13)


"Az Atya vagyok, aki minden nyomorúságodban megvígasztal." (2 Korintusiakhoz 1,2-4)


"Amikor a szíved megtört, akkor vagyok közel hozzád." (Zsoltár 34,19)


"Egy nap minden könnyet letörlök szemeidről." (Jelenések 21,3-4)


"Mert Jézusban láthatod, mennyire szeretlek. "(János 17,26)


"Ő azért jött, hogy bebizonyítsa, hogy én veled vagyok, és nem ellened." (Rómaiakhoz 8,31)


"És hogy elmondja, hogy nem tulajdonítom neked vétkeidet." (2Korintusiakhoz 5,18-19)


"Feladtam mindent, amit szerettem, azért, hogy megnyerjem a te szeretedet." (Rómaiakhoz 8,32)


"Soha, semmi nem választhat el téged az én szeretemtől." (Rómaiakhoz 8,38-39)


"Gyere haza, és a legnagyobb ünnepséget rendezem a tiszteletedre, amelyet a mennyország valaha is látott." (Lukács 15,7)


"Én mindig Atya voltam, és mindig Atya leszek. (Efezusiakhoz 3,14-15)


"Várok rád." (Lukács 15,11-32)

Vízbe dobott kő

Jól lakásnál több a koplalás.
Üvegen át nézni cukrokat,
el nem fogyó édességet ad.

Kifosztott volna a teljesültség,
kell a hiány, a tűnődni való.
Tán épp az elmulatszott volt a jó.

Vagy ki tudja. Rigóból hattyú nem lehet.
Vízbe dobott kő a hattyu-árny.
Tóban darabokra tört a hattyú-szárny.

"Mert ő megsebez, de be is kötöz."

paradicsomkert

I.
Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.


*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?


*

Aztán alkony.
Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.


II.
A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

héloise és abélard

Nem nézhetek Isten szemével a nőt csak saját férfi szememmel láthatom. A férfi pedig a nőt önkéntelenül annak a lénynek tartotta és tartja, aki érthetetlenül és irracionálisan van itt. A világban már minden készen volt, amikor megjelent; talán lekésett, esetleg betolakodott. De akárhogyan, a világ eredeti elgondolásában nem volt benne. Később jött; talán hiányt pótolni; valami veszélyes lehetőséget megakadályozni; esetleg kiküszöbölni. Mintha a világban valahol valami végzetes feledékenység történt volna, az is meglehet, hogy komoly és nagy hiba, ami az egésznek létét felborulással fenyegette. Itt, ezen a hibás ponton, ezen a veszélyes és fenyegető hiányon, itt jelent meg a nő, hogy azt helyrehozza.

De mint ahogy lenni szokott, az, amivel a hibát utólag pótolják, az eredeti elgondolásba maradéktalanul már sohasem illik. Egy kicsit kilóg; magán viseli a későbben keletkezett bélyegét. És amint kivétel nélkül mindig lenni szokott, éppen, mert későbben keletkezett, és a többihez nem simul, a hibát nem is küszöböli ki és nem is tünteti el. Többé-kevésbé jó megoldás, de csak megoldás. Abba az egészbe, ahová került, nincsen szervesen belenőve. Ezért a nő mögött mindig megérezni az eredeti, veszedelmes mulasztást, valami űrt vagy sötétséget, vagy szakadékot. A nő az embernek nem az, ami az állatnak a nőstény; mert a nőstény az állatvilágba beletartozik, és kezdettől fogva ott volt, és onnan nem látszik ki. A nő kiütközik. A nő kétszeresen nyugtalanító: világ helyénél fogva, mert az ember elől veszélyt takar el, és lényénél fogva, mert a férfival nem egykorú és egylényű. Mintha a ház falában valahol rés maradt volna, s a követ utólag foltozták volna be, amely a többihez már teljesen nem alkalmazkodhat.

A férfinak van általában olyan érzése, hogy a nő lényének fele; és van más érzése, hogy a nő a világban levő irracionális mozzanat. Az előbbi véleményt sokan vallják, az utóbbit is. Manapság az elsőt szokás elfogadni. Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert, mondja Kant, minden valószínűség szerint Swedenborg nyomán.

"Te is jártál már csodaországban?
Könnyű utazásod volt?
Emlékszem, velem szemben ültél,
és nem viseltél álarcot.
Ha jó leszel, holnap találkozunk,
addig meg csak kibírjuk valahogy."