tintakék november

gombaszedés

2011-09-03T19:00:00.000+02:00

Szemünk gombát kutat.
Erdő. Országút. Árok.
Jobbra-balra utat
mutató fölirások.

Útról letérni
cslit sűrűbe csábít.
Lépünk ide-oda
a harmatban bokáig.

Átpásztázva alant
az út felől a cserjét,
föl-fölfedez a nap
egy őzgombát, csiperkét.

Gomba tönknél lapít,
a tönkön fent madárka.
Árnyékunk igazít,
ne térjünk rossz irányba.

Szeptember idején
a nappal nyúlfaroknyi:
csak bajjal tud a fény
a sűrűn áthatolni.

A kasok telve már,
a szatyrok is telőben.
A vargányás kosár
van félig, bárha bőven.

Megyünk. Már elmaradt
az erdő; mozdulatlan.
Ott múlt ki ez a nap
szép földi lobbanatban.

(ford. Illyés Gyula)

2011-09-03T17:42:00.002+02:00

"Mi nem vagyunk más, csak héj és levél,
S a nagy halál, amely mindükben él,
A szent gyümölcs, mely mindent
elragad."

2011-09-03T17:29:00.000+02:00

"Ha egyszer ugy rám teljes csönd borulna,
S a sok véletlen némaságba fulna
És nem zavarna száz szomszéd kacaj
S mit érző érzékünk ébreszt, a zaj,
És nem gátolna sok titkos moraj,

Ugy jönne tán százszorzó eszmeraj,
S fenékig tudnálalak gondolni téged
S birnálak, csak mig egy mosoly sug bókot,
S mindenre rácsókolnálak, mi élet,
Mint hálacsókot."

kenguru

2011-09-03T12:49:00.001+02:00

Furcsán merülsz el kenguru
és ha szalmaszálat nyújtok feléd
csak nedvesen nézel rám

sohasem gondolkoztál el azon
miért nem jutnak a felszínre a tehenek
hanem mindig mint valami kisborjúk
születnek a világra kenguru

marha jól úsztál
ez tény
de születésedtől fogva
valami mindig beárnyékolt
gorgonzolát nem ettél
párnácskáidon hajszálak voltak
és néhány földimogyoró
volt abban ahogyan elfordultál
egyáltalán van-e tudomásod arról
hogy Caravaggio pszichopata volt
hogy könnyekre fakadt ha retkeket látott
de merre van a Krímre vezető út kenguru

cipőket csórtál nekünk
felfordítottad a beccaccint
szeleteket akartál csinálni az időből
de az idő az mindig idő
csakhogy árnyékban van
a megfelelő órában ragad össze kenguru

próbáljuk közösen kimondani: Victor Hugó
Victor Hugó
na na látod hogy megy ez
vajon ezt is ki tudnánk mondani: Esplanade

úgy van ahogy gondoltam
tífuszos éppen nem vagy
de ez semmivel se jobb
furcsán merülsz el kenguru
ha egy traktort dobnék feléd
fogadok hogy azt is meghámoznád és megennéd
de a traktor nem azért van kenguru
a traktor azért van
hogy megpróbálj kijönni a vízből
az almát szokták meghámozni és megenni

vagy talán hívjam a rokonságodat kenguru
vajon egy fél ív özvegye szeretnél lenni
vagy a stílusban van a hatalom kenguru
vagy énekeljek neked valamit
vagy elénekeljem neked
quand un pompier
rencontre un autre pompier

semmit se énekelek neked kenguru
mert ily éneket majd ellenségeid
fognak énekelgetni
mert hát ilyen az ellenség
hogy ilyen énekeket énekel

És mi lesz a földönkívüliekkel?

2011-06-28T20:26:00.001+02:00

A szivacsok azért kénytelenek húsra fanyalodni, mert mélytengeri életterükben más táplálék csak elégtelen mennyiségben áll rendelkezésre. Egy-egy kicsiny rákot több mint tíz napig emésztenek.

ki ismeri Zétát?

2011-06-10T11:03:00.001+02:00

"Azután mondják meg majd ők is, hogy ismertek-e engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem."

füst milán a fákról és a mai nap

2011-06-08T17:49:00.002+02:00

Diófa: beissza magába az egész éj feketeségét.

Százados fa: minden kis szélben rezgő levélke az övé - a hatalmas test érzi a kis levelet.

Tündéri almafa előttem, - aranyalmákkal, - a nap mindent bearanyoz, arannyá változtat. - Beszédhangok az úton.

// itt a rondelláknál is van egy aranyalmafává (árgyélus fájává) kinevezett fa---lezárták a földsüllyedés miatt//

Ha e hársfát nézem: az a biztos érzésem, hogy ilyet, - nyarat, virágzást mindig látni fogok, sosem pusztulok el.

Ma délután sétáltunk a Barabás villa fölötti kertben: néhány sarokra van Berény Róbert egykori lakásától, akivel Milán is milyen jó barátságban volt. (derült ki Pécsett még télen) Azóta a Nyolcak Budapestre jött.

A villa szökőkútja néma, és nincs Apollinaire-es hangulatunk se, borús az idő.

A Berény-emléktábla előtt felkiálltok, és a járókelők is felnéznek a táblára, aztán zavartan továbbmennek, ugye, ebben mi az érdekes.

Most pedig Füst Milán naplók az oszk-ban. Pepinnek megszületett az unokaöccse 3 és fél kiló, Vonnegutot idéz és ujjong.

Ma kitéptük a gazt a virágcserépből, nehéz döntés volt, de kitéptük. A többiek nem tudnak továbbfejlődni, ez most egy szükséges "majomkenyérfák-elleni" védekezés volt. Apám festi a házát, nemsokára készen van.

Texas, Budapest.
Madárcsicsergés, Latinovits-évforduló.

A régi sopron...

2011-06-03T14:36:00.001+02:00

A régi Sopron. Aki csak kívülről ismeri, csak épületeinek hangulatát szívta magába, látott ugyan belőle valamit, de nem mindent. Ott kell élni, az otthonokban, a régi házak függönyözött szobáiban, régi bútorok gondozottan csillogó környezetében, amely szinte a villany éles fénye mellett is a petróleumlámpa meg a gyertya aranyát idézi. Az emberek mindenkiről mindent tudnak születésétől a haláláig, s halk, legtöbbször jóindulatú suttogással adják tovább egymásnak a híreket.

Ebben a régi Sopronban mentem egyszer a festőközön keresztül, át az Ikva-pallón.

A zugokat sápadt villanyfény csak egy-egy kis folton világította meg, s a házak mint szunyókáló emberek pihentek, zsalujuk résein átszűrődő fény sejtelmessé enyhítette a lámpaközök tintakék éjszakáját. Kilenc óra lehetett. Egy csukott ablakú kis ház előtt váratlanul zongorahang állított meg. Gyermek gyakorolhatott, - Bartók egyik kis zongoradarabjának ügyetlenül botladozó ütemei szűrődtek ki belülről. Úgy álltam ott, mint akit orvul mellbevágtak. Én magam élem a bartóki muzsikát, de ebben a hangulatban szinte szentségtörésnek hatott. Ide Haydn kellett volna vagy egy olyan zongoramuzsika, amely még a csembalo vagy spinét zümmögését idézi.

Nos, ez a régi Sopron van meg Horváth József festészetében.

"istenem, csak most nehogy előre dőljünk"

2011-05-16T14:19:00.001+02:00

"Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.

Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled - feltűnés és hiú szerep nélkül - segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: "Igen, igen!" Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.

A halálos ágyon csak akkor pihenhetsz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke."

egy hét pesten és budán (long weekend at pest and buda)

2011-01-30T19:38:00.002+01:00

Egy film a nőről (szerelem) és egy film a férfiról (egy hét...) A nő hősiességében, ami abroszokban, villákban, apró sóhajokban van elrejtve, és aztán a találkozás abban a finom hajszagú lugasban, tiszta, fehér ruhában. Ezen a prizmán keresztül: a férfi minden és igaz. Egyetlen éjszaka, Rómeó és Júlia egyetlen éjszakája: ez a szerelem? Aztán pedig az a teherautó. Amikor Iván a kimondott szótól, a "minden éjjel"-től menekül el, és akkor azt látja hogy Mari szeme természetellenesen megnagyobbodik, de csak az egyik szeme, aztán évekig álmodik vele, látta a nyakán kidudorodó ereket. Az erőlködés Mari, az erőlködés. Pedig Iván egy könnyed, boldogságra hajlamos született sármőr. Ugyanakkor ő akkor és most is egyszerű ember, sohasem lett volna hős. Azonban méltósága van, magánya. Talán a történelmi események kényszerítették ki, hogy hős legyen? Hiszen nekünk az olaj volt az életünk mondja Iván, aki...nem Rómeó, hanem egy kedélyes, életerős mérnök: az anyja kertjében francia rózsáknak külön ágyás jutott.
Szereptévesztés? A halálos szerelem lehetetlen? A túlerős vadvirág volt az, aki őt szerette. (Vannak emberek akik szeretnek, és vannak emberek, akiket szeretnek- Ivan az utóbbiból való.) A vadvirág, az a csodálatos életerős nő jelentett az ÁVÓ-nak, lebiggyedő szája keménységról tanúskodott, mosolygása pedig a régi képeken, megtépett zászló. Mert vannak, akik akkor is hősökké kell hogy váljanak, amikor senki és semmi nem kéri ezt tőlük.
A nő bátorsága túlzott erővé változik, eltorzítja testében a lélek apró félhold alakú szelíd részét, így az ezüstöt felváltja a vas. 57'-ben kimegy ő is Svájcba, a Szerelem után, ahova a férfi egyszerűen tér meg, minden gonoszság nélkül, az olajos csatornák bugyogását érezve: egy kétszer szabadabb világba. A túlzott erő ellen menekül, (máshogy huzalozott szíjak vannak ott) egy erővonalas világba, rendszerekbe megy, az unalmas nyugat-európai nő mellé, aki számon tartja mennyit dohányzik, és hogy járkál-e éjjel a szobájában. (Természetesen külön alszanak). Az ablakban virágpalánták, fejletlenebbek mint a Mama rózsái. Afféle virághagymából kinőtt csenevész tünemények: jácint meg gyöngyvirág -kezdemények. Egy terméketlen házasság: sose lett gyerek. Svájcban nincsenek olyan szép kovácsoltvas díszítésű szobák mint Budapesten. Legalábbis a filmben.

De tehát '57: a nő ekkor már mindenre elszánt, a nagy akarást felváltja egy alku. A férfi nem marad vele, de gyermeket kap tőle.

Ez volt az Élet, tehát. Fájdalmasan rövid ekkora tévedésekhez melyeket túlerős durvasággal követünk el. Nem is egészen úgy volt...Az első film végén, abban a pillanatban még hős voltál, Mari, viszonzatlan szerelmedben: a polgári neveltetésű Iván és te a mindenre eltökélt parasztlány között. Ennek visszavonása ez a film, vagy éppen kimondása a valóságnak? Van-e pillanatnyi örökkévalóság? Vagy csak a teljes életünk dönti el kik vagyunk? Szomorú amit mond Makk Károly. Nincs permanens hősiesség, a szerelem pedig abban a pillanatban létezett csak. Ez valamilyen magyarázat? Mindenképpen illúzióvesztés. Hiszen Marival bánunk legkegyetlenebbül, ismét, de Marinak már esélye sincsen arra, hogy régi tündöklésében újra szerethessen. Lemossa hős-bohóc arcáról a festéket, valamilyen ócska krémmel, és megfogja a rozsdás kórházerkélyt. Ennyi maradt. A nők szemmel láthatóan nem szeretik egymást. A lánya, Marinak hívja az anyját. Eszter, a lány, habár már harminc fölött jár jócskán, úgy viselkedik mint egy egyetemista, gondjai is azok, egyedül a film elején tűnik érettebbnek.
A film cezúrája mégiscsak a bal lapocka alatti anyajegy, vagyis pontosabban: apajegy. Itt törik meg a jég. Itt lesznek egymásba "szerelmesek" apa ás lánya, innentúl kezdve a jelenben játszódhatna a film. Miért is ne? Iván is ezt akarja, ő az Életet akarja mindig, jobban a Szerelemnél. A múlt pedig olyan fájdalmas és bizarr. Egy árnyék ujjai tapogatják Iván olyan sebeit, amiket nem ismerhet... A legfájdalmasabb: a nő csak ezen keresztül tud beszélni: a materiális világon át, egyébként néma marad. A férfi pedig, már régen beletörődött a magányba, szintén alapvetően néma, akkor beszél amikor kérdezik. Ez egy olyan ország, ahol mindenki tud mindent mindenkiről. Ez ott van benne, egyik pillanatról a másikra már visszakerül ebbe a stílusba, a lábáztatásba. Egyszer még felpattan egykori elárulója? mellől, másik pillanatban újra vele wiskyzik a Marximban. A jutalom mégis Esztert illeti: ő megkapja a papát, mint családot, mint társat. Az élet nem volt soha igazságos. Mari öngyilkos lesz? Tűnődhetünk itt már kissé idegesítővé váló dés lászlói szaxofonszólóban, és Einsteint is elgondolkoztató víznyalábokat bámulva. (A lány lakásában is ott volt Einstein, ő tudós ugyanis. Egy komoly lány lett belőle.)
A nő szerelme vassá válik, a férfi szerelme bágyadt napsugár, és a lányuk kabátban áll. Svájca megy kikapcsolódni a budapesti villamosozás után. "A matematika olyan mint a költészet, gondoljon Goethére. "

p.s. Ezután a film után már nagyon nehéz úgy látni a Szerelmet, ahogyan előtte.

2010-12-25T13:10:00.001+01:00

Gustave Thibon, How Simone Weil Appeared to Me/3

Kisses and embraces disgusted her.
I never saw her cry.
She loved tobacco.
Of all the things belonging

to material life, tobacco
was the only one
she was almost certain
to accept. This smoke

has been transformed into pages
covered with writing
in my copybooks, she said.
She was counting out one time

the money she had earned
harvesting grapes. I told her
I had no illusions about
the destination

of this sum, whereupon
she replied with disarming
spontaneity, But
I shall certainly also buy a few books.

2010-12-19T17:00:00.001+01:00

"-van a zenének valami közvetlen kapcsolata az élettel? amikor hallgatod gondolsz valamilyen konkrét eseményre?

-nem igazán.

-hát akkor mire való ez az egész?"

nincs időm Kolozsvárra menni-mondom.négy adventi gyertya ég. a rádióban pedig megszólal az a híres dal aminek a refrénje: "Szép város Kolozsvár, majd ott lakunk a Szamosnál..."

"Az unalom, amelyet eladdig a festés bizonyos értelemben féken tartott, azon nyomban ismét hihetetlen erővel támadt rám. Már említettem, hogy az unalom nem egyéb, mint a dolgokkal való kapcsolat hiánya: akkor viszont olyasfajta érzés fogott el, hogy nemcsak a dolgokhoz, hanem önmagamhoz sincs semmi közöm."

cipőbolti zsarnokság

2010-11-09T20:01:00.001+01:00

"Dolgoknak, melyeket a maguk valóságában viszolyogva látunk, a lehető legpontosabban kidolgozott képmását örömest szemléljük, mint például a legocsmányabb állatok és hullák alakjait."

"Mert a mesteremberként alkotó természet még az érzékelés szempontjából kellemetlen dolgok esetében is mérhetetlen örömöket szerez a szemlélet számára mindazoknak, akik képesek az okokat megismerni és a természetüknél fogva filozófusok. És ellenkezne is a józan ésszel és furcsa is volna, ha míg róluk készített képmásokat örömmel szemléljük, merthogy az őket megalkotó művészetet is velük együtt szemléljük, mint például a festő vagy a szobrász művészetét, addig maguknak a természet szerint keletkezett dolgoknak a látványát nem kedvelnénk még inkább, amikor pedig az okokat is képesek vagyunk meglátni. Hiszen minden természetes dolgoban van valami csodálatos."

2010-10-20T23:57:00.002+02:00

"lementünk a lövölde térre nagy lacival és sört ittunk", mondja juhász ferenc. nem is tudtam mi az, amikor megkaptam a kossuth-díjat. arra gondoltam, hogy lásd móricz zsigmond, hát ő A boldog ember. az arcán két dércsípte rózsa dereng mint egy ablakon keresztül.

téli táj, nagykabátok: csipegető varjúrajok az emberek most a városban. a hajam megrövidült, pedig elkezdtem antigonés görögös kontyokat csinálni már magamnak az utóbbi időben, mint vali is szokta. neki vannak furcsa, műanyag gilisztás színes hajtekerői is. megint görögöket tanítok. furcsa mert ambivalensen viszonyulok hozzájuk, egyrészt rajongok értük, sőt áhítattal viszonyulok hozzájuk, a futókutya motívumtól a bordalokig, másrészt nyomaszt az az egész megváltás nélküli harcos, fényes,éhes világ, hideg virágok a korsókban. a demokráciának is akkor lenne értelme ,hogyha embert mondok, ahhoz hozzá lehetne érteni istent. egyébként err mutatott nekem ma valami nagyon érdekeset: a számítógépében a pécsi képek között az "új palotában" mintha a szoci uszodák aljzata kúszott volna fel és alakult volna át egy hatalmas pulóverrel fedett kötött cethal-gyomorrá. (zsolnay-kerámiák a "dél-dunántúli regionális könyvtár és tudásközpont"-ban) aztán csontváry -előadás. recepció az utóbbi 100 évből. úgy néz ki csak az az igaz, amit bizonyítani lehet, pedig a csodákat nem kell bizonyítani, se magyarázni. "a csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani." és nincs is rá szüksége. inkább nekünk van rá szükségünk. tudja, összekacsintunk. amellett, hogy közben felvilágosult koponyák vagyunk, semmi-dobozokkal a fejünkben. mítoszrombolás? ugyan. filológiai "tényekkel" együtt a mítosz jól él, dagad, hasasodik az emberek fejében. sok szól az észnek, és sok szól a pontosságnak, de nem mindig az az igaz, ami tény. az igazat mondd, ne csak a valódit. mert te leszel a világ legnagyobb ... festője. a festő ösztönösen alakította úgy ars poeticáját, hogy logikus és hihető legyen, hogy pont nem hallotta meg az isteni szózatból kénes patika-fényben azt az aprócska szót, amit majd mi vagyis a következő század emberei fekete keretes szemüvegű technicista tudorok komolyan veszünk, valami korszellem által diktált varázsszó volt, mint egy paradigma kulcsfogalma, amin jól elvitatkozhatnak majd. nem is ez a lényeg, hanem, hogy volt egy ember aki megint nekiment a világnak,..a "piárhoz "is értett, például azzal reklámozta magát, hogy ő nem vakul meg ha a napba tekint. amit akart elérte... a napba nézek és fázik a szemem, látom amit te nem. akárhogyis, de tivadar zseniálisan hallotta félre azt a szót. különben pedig: minden megvan. cserépkályha melegében ébredek, reggel kilenckor házhoz jön egy tündéri fodrásznéni. azután kaviáros melegszendvicset eszünk és bakaballadákat hallgatunk. err is rózsaszínben van ma és neki megrövidült a haja. csak neki éppen hátul rövidebb és elöl hosszabb. font pordítva. kápolnát írunk le, négyezet-szerű teret, és lapos apszist. az ilyen lapos hasú apszisokon alszanak a színek. villanydrótokra emlékezem és utakra. szánalommal tekints sziklákra rögökre, mért vannak örökre, mikor csak a múlandó lelhet örömökre.

2010-10-14T22:52:00.002+02:00

Jó lenne magammal tölteni egyszer egy napot. nem úgy hogy én vagyok az, aki vagyok, vagyis belülről figyelek kifelé, hanem "én: valaki más" (Rimbaud) vagyis valaki más, de én találkozik velem. Megfigyelném magam, és talán szimpatikus lennék magamnak. Chissá? Tetszene az arcom, a mozgásom, a hanglejtésem, a gesztusaim? Barátok lennénk-e? Most úgy fel tudnám magam vidámítani, csak találkoznék velem! Például átorítólag magamra néznék. Münchausen báró jut eszembe, aki saját hajánál fogva ki tudta magát húzni a bajból. Erre a képre gyakran visszaemlékezem...és ilyenkor képes is vagyok erre.

Krasznahorkai akadémiai székfoglalóján ördögi félmosollyal engedi le ac sikorgó hangú redőnyöket. Pusztán egy gombnyomás. Hosszan, összpontosítva nézi ahogyan ereszkedik a műanyag függöny, és a sápadtrózsaszín horizontra húzódik ez az egyenletes műanyag-szem. Perceken át zúg az elektronika a műanyag-függönyből. A közönség tökéletes csendben figyeli a Mestert, aki a hely elsötétítését úgy végzi, mint egy varázsló. Cipollaként áll, arcán távoli, behavazott fenyőerdőtarajra emlékeztető gondozott fehér szakáll és alatta a viharsarki pillangókra jellemző mischevious smile. ÁLLATVANBENT kiáltja artikuláltan, bársonyosan kihangosított szorongásaiból recitál, mint egy szerzetes, Közben a kivetítőn a fekete pamacsot, a gonoszt figyeljük, aki kutya. Kihajol a koordináta-rendszeren, a végtelen villanypóznáin éhezik. A rossz' a puha szavakban jól érzi magát, puha székekben ül.

magyar mesehősök

2010-09-23T21:12:00.002+02:00

Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
Védőrácsot fon.
S bekerítve életemet űzve bűnt, bajt, förgeteget,
Anyaként őriz engem.
Pedig hasonlott világban
Földönfutóvá kell lennem,
Jajgó árvává kell lennem.

Ne félts engem, ne rejts engem,
Ne félts engem, ne óvj engem.

Számon az ige káromláés,
Töprengésem világomlás,
Mélységrianás a csendem,
Tunyaságom, szelídségem,
Rossz batyuként le kell tennem.

Ne félts engem, ne rejts engem,
Ne félts engem, ne óvj engem.

Nem ülhetek tehetetlen,
nem hihetek csak a tettben,
S ha éjfélt ütnek az órák,
Ordassal kell verekednem.

Győzhet-e a jó a rosszon,
Sátánfajzaton ősjóság,
Álarcos, titkos bakóin
Mosolyával tündérország?

Ne félts engem, ne rejts engem,
Ne félts engem, ne óvj engem

2010-09-20T12:11:00.001+02:00

vannak idők, amikor csak a veszteséget látni, amikor virraszt az ami már nincs. arra ébred, és nyugtalanul alszik a tébolyult. ilyenkor a nagy tisztító oldódás még messze van. a madarak hallgatnak. a végtelen összeesik, ezüstös nejlonzacskók szállnak a füstben, egykor csillagutak. szakadozik le a sár, ékszer, rongyok, arcod, tested, a lázas düh leolvaszt minden fölöslegest, és elkódorog örökre a nagy számok törvénye alapján néhány apróság. maradhattak volna. de mindegy, hát vesszenek azok is.

dél van. kiszúrt szemgolyó az ég. a lángoló pupillát most vékony korom fedi be, tél közelít, a napfénytől még meleg falnak lapul csoszog, viharkabátja lengetésével szelet csinál, a zsebében színes ceruzák, ezeket még odaadja, próbálkozik a szívedbe lopózni. de nem tudsz örülni, mert nincs meg az arány,: hideg van kint és bent, a halálkirály most együtt érkezett más elmúlásokkal.

egyetlen izgalom, mégis jó: egyedül cselekedni. le kell mondani mindenféle segítségről. remény és buzgóság: létezni, mint a színek. tintapaca vagy önmagad pocsolya-partján, visszafele indulsz a tollhoz, a szellem világítótornyához, körös körül a tinta-óceán.

2010-08-30T18:13:00.001+02:00

délután lefeküdni a fáradtságtól, aztán felkelni este, kávét inni, törölni poros zsebkendővel a vihart a szemből, a lécek nyomását az agyban, a megálmodott tető alatt a szorongást...aztán az emlékek próbálgatása, a sok gubanc bontása szét részletekre: udvarra, tetőre, és vígasztaló galambdúcokra.

aztán pedig újra álom. csomagokkal lassan mentem a régi lakásba, ott vártál, nem tudom ki, de közeli ember voltál, biztonságos, és éppen értettük egymást, éppen együttműködtünk, valamiért, mert ilyen az élet, sorról sorra változnak benne a szereplők, és mindig van együttműködés, de aztán nem értem el az ajtót éppen keltem volna át a zebrán ott a patyolat előtt, ahol az út kétfelé ágazik, és az átkelőhelyet is átüti egy járdasziget. akkor jött egy hatalmas szél és felkapott magával és elsodort a háztól, ahova igyekeztem. otthon volt meleg gyertya-fényű otthon...és tudtam abban a pillanatban, hogy soha nem jutok vissza oda, soha nem jutok vissza budára, abba a házba.

A nyomozó béka

2010-08-23T19:26:00.003+02:00

"türelem, türelem." - mondogatta tényleg türelmesen. szájában úgy forgatta a szavakat mint mások a szivart. maga elé meredt egy pillanatra a széles elméjű és a halványzöld ezer árnyalatával barázdált agytekervényű levelibéka. majd újra a célpontra fókuszált. egy szerény, ám takaros vályogház duplaajtójának fölső, szépen megmunkált párkányzata volt neki gyanús. ezt nézte nagyon erősen, szinte szúrósan, majd bambult, így tudott legkönnyebben gondolkozni.

beosztottjai a lóti-futi varangyok, aki habár jöttek-mentek álló nap, testalkatuk mégsem lett a mozgással járó munkától sudárabb. no de ne kanyarodjunk el elbeszélésünk fő szálától a varangyok testalkatának részletezésével. a nyomozó béka, roppant kacifántos bűnügyek virtuóz megoldója, a béke békadíj-ra érdemesült, elő is léptették, ami a békák világában semmiképp sem eltunyulást jelentő mocsarakban való munkát jelentett. pont ellenkezőleg. nem az unalmas lepkeügyi osztály vezetője lett hát a nyomozó úr, ahol csak a lárvák ellenőrzött mennyiségű lepkévé alakulásáért felel egy-egy osztályvezető, gondolva a fiatalabb generációk táplálékigényeire is.

ezért került agyafúrt hősünk a jászságba, az egyik legvérzivatarosabb tájékra.

2010-08-09T15:32:00.000+02:00

mostantól hárman vagyunk. mondta b. te, én; és ő, aki voltaképp két személy: sörény és koponya. ez lesz a háromság úgy kilenc hónapig, aztán a szülés fájdalmas boldogságával hozod létre a művet. pedig fontos lenne megcsinálni a holdbéli csónakost is, johannával, tervezgetjük szombathelyen, miközben fagylaltot eszegetünk.néhány héttel később, eszeget a szürkület. fekszem az ágyon, ételgőzben állsz. leveskockát raktál a puliszkába, és hirtelen érkeznek vissza mint valami rég elfelejtett poggyász ezek a sorok.

Hiába siratod magad
hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod

valaha volt egy tisztás
ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod

a tisztás szélén forrás
abból ivott a nap
hiába siratod
hiába siratod magad

moccanatlan az erdő
homályosul a hold
beomló vízmosás
beomló homlokod

felkelek, szemem alatt álom-árkok. a hagyma elégett, kész az alapötlet.

együtt úsztunk

2010-08-02T10:04:00.001+02:00

Felkapaszkodtam melléje, ugyanarra a bójára. Jó volt, s csak úgy tréfaképpen hátraengedtem a fejem, s a lány ölébe fektettem. Nem szólt semmit, s így is maradtam. Az egész ég a szememben volt, csupa kék és aranyszín. Éreztem a nyakszirtem alatt, mily lágyan lüktet a lány hasa. Így maradtunk sokáig, félig szundikálva, a bóján. Mikor a nap nagyon erős lett, Marie a vízbe ugrott, s én utána. Utolértem, átfogtam a derekát, s együtt úsztunk. Marie egyre nevetett. A parton, míg szárogattuk magunkat, azt mondta: - Én barnább vagyok. - Kérdeztem tőle, nem jönne-e estére moziba. Megint nevetett, s azt mondta, szeretne megnézni egy Fernandel-filmet. Amikor végre felöltözködtünk, nagyon meglepettnek látszott, hogy fekete nyakkendőt lát rajtam, s kérdezte, kit gyászolok. Mondtam neki, hogy anyám halt meg. Amikor megkérdezte, mikor, azt feleltem neki: - Tegnap. - Egy kicsikét hátrahőkölt, de különben egy szót sem szólt. Kedvem lett volna hozzátenni, hogy hiszen én nem tehetek róla, de lenyeltem a mondókámat, mert eszembe jutott, hogy ezt már a főnökömnek is mondtam, egyébként is mit jelent ez? Az ember mindenképp hibás egy kicsit.

(...)

Marie azt akarta, hogy együtt ússzunk. Úgy helyezkedtem mögéje, hogy átfoghassam a derekát, s míg ő a karját mozgatta, én a lábammal paskoltam a vizet, úgy segítettem őt előre. Egész délelőtt a fülünkben csobogott a víz hangja, ahogy csapkodtunk, míg csak bele nem fáradtam. Akkor otthagytam Marie-t, s szabályos mozdulatokkal és nagy lélegzetet véve úsztam vissza a part felé. A homokon én is elterültem, hasra feküdtem Masson mellett, s arcomat is a homokba fúrtam. Mondtam neki: - Milyen jó -, s ő is ugyanígy vélekedett. Nemsokára Marie is jött. Megfordultam, hogy lássam, amint jön. Egészen síkos volt a sós víztől, s hátrafogta kezével a haját. Szorosan mellém húzódott, s teste és a nap melegétől kicsit el is álmosodtam.

szombathelyi legendák

2010-07-19T22:38:00.003+02:00

jaj, dicső korok már messze szálltak
de volt poszt-modern szülötte is savariának.
a kisdedre fél köpenyt terített márton, a szent
fő téri szerény házban, ahogy megjelent.

bárha keresztény irgalom pólyálta
nem vitte ám templomba a bába
rémséges eset, hogy a régi pogány
ízisz szentélybe vitték őt szaporán.
A főpap így szól: „E fehér arcú gyerek
szeme kökörcsinkék. Legyen neve Virág!”
Vígan zúg a tömeg: Helyes, helyes!
Ám másik névnek már nehéz fejére szállnia:
megrendülve hallgat csak a kompánia.
A római falak közt értetlen kong a szó
taljánoknak barbár, mert német név a Lipót.

-folytatjuk-

2010-07-19T12:20:00.004+02:00

pontosan körbehatárolnám a formálatlan anyagot.
ahogy a tányérok nyomaikat meghagyják a műanyag abroszon.
- miért szomorú ön? géphang kérdez a telefonban.
- kamaszos világfájdalom? - a kockázati társadalom?
tudományosan desztillált szavak. nem, nem hiszem.

csak a dél tűhegyes választóvonala szúr. amikor éppen merőleges időben állok vigyázba, ernyedten figyelem, a következő pillanat, ahogy idefordul.
persze ez a tétlenség bizonyos védelem. mert utána íze lesz, szaga lesz, pillantása lesz, és ruhája: tán zöld bohóc vagy tündér. örömmel visszafogadnám a lényeket, akiket régen képzeltem magam köré.
nem vagyok bátor, látod, fajsúlyos történések közti nyűgök bizonyítják.
állott kávés délelőttök, napok vannak.
locsolja csak meg a virágokat, bérletpénzre gyűjtsön a budapesti lakos.
freedom and democracy, bőség libabőrjéhez dörgölőző nyomor.
mintha mindenben ludas lennék én is, rámtapadt a bűntudat.
ételt olvasztok, raktárkészletekből ínség esetére.
éppen fenntartható élet, hangyák masíroznak a konyhában. nézelődés, pontosan szervezett programok. ezekkel telünk, puffaszt a hő: nyár sivatagában a távolságok se kitapinthatók.
délibábok, tartalék-játékosok. a meccs partvonalán kívülre sodródtunk.
azóta kuszák a vágyaim, mióta felnőtt ember lettem.
félelem vagy fájdalom, ezt sem tudom: olyan próbatételek nem következhetnek, mikben hőssé lennénk.
mintha minden emlék volna.
és érinthetetlen az éppen történő.

vaskabinok és nyújtózó fények régen látott strandokon.

bet a balatonon avagy no more sailing

2010-07-07T23:36:00.007+02:00

Somewhere beyond the sea,
Somewhere waiting for me,
My lover stands on golden sands
And watches the ships that go sailing.

Somewhere beyond the sea
She's there watching for me.
If I could fly like birds on high
Then straight to her arms I'd go sailing

It's far beyond the star,
It's near beyond the moon.
I know beyond a doubt
My heart will lead me there soon

We'll meet beyond the shore
We'll kiss just like before
And happy we'll be beyond the sea
And never again I'll go sailing

I know beyond a doubt
My heart will lead me there soon
We'll meet, I know, we'll meet beyond the shore
We'll kiss just as before
And happy we will be beyond the sea
And never again I'll go sailing

No more sailing
So long, sailing, sailing, no more sailing

Good-bye, farewell my friend, no more sailing

So long sailing, no more sailing

No more, farewell...

No more sailing

2010-06-28T00:04:00.000+02:00

2010-06-27T18:32:00.000+02:00

"A szeretet akarat nélkül semmi más, mint szentimentalitás. Az akarat szeretet nélkül, az semmi más, mint kegyetlenség. Tehát valahogy a szeretetnek és az akaratnak együtt kell járnia. Egy definíciója a szeretetnek az így hangzik: a szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére, saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. És szeretni nem lehet akarat nélkül, tehát akarat nélkül nem lehet szeretni. A szeretet munka. Szabadon választott rabszolgaság – az a szeretet. És kinek dolgozik az, aki szeret? Annak, akit szeret. És honnan lehet valóban megtudni, hogy én szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni a másikat. A szeretetnek mondjuk a tesztje, az a másik. Az sohasem én vagyok. Én mondatom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, de ha a másik azt mondja, hogy mióta én ismerlek, azóta nagyon nehéz lett az életem... És mondhatom valakinek, hogy én nem szeretlek téged, de hogy ha a másik azt mondja, hogy mióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem és sokkal jobban érzem magam, mint bármikor máskor, akkor szeretem.

Szent Ágoston mondta – mások is mondták – de ő biztos, hogy nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Tehát a szeretet és az ismeret az egy és ugyanaz.."

Elengednélek, visszahívnálak

2010-06-26T19:20:00.000+02:00

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
a kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet -
egész testemmel égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
a holnapi romlása a vágynak -
Darazsak golyózápora
luggatná át koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek -
visszahívnálak -
hangya gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

az első op(osszum) számos mű

2010-06-22T15:51:00.002+02:00

Délutáni Bartók Rádió, és nagyon finom kelképoszta főzelék, anyám mesterfogása. Dohnányi megkapó műve szól (scerzo-tétel).

"1895-ben írja 1. opus-számmal ellátott művét a c-moll zongoraötöst, amit Koessler közbenjárására Johannes Brahms is megismer és előadat Bécsben, még 1895-ben. Brahms állítólag annyit fűzött hozzá a darabhoz, hogy: "Magam sem tudtam volna jobban megírni".
Most eszembe jut, ahogy a Georgi mondja az interjúban 2005 őszén, hogy olyan műve eddig nem született, amit opusz-számmal látott volna el, és nem is tudja, hogy mikor fog ilyet írni. Ez után 4-5 másodperces szünet következik a riporterek részéről, majd felpukkanó, gunyoros nevetés.

2010-06-20T00:20:00.010+02:00

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: "Ne gyűjtsetek
magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a
tolvajok meg kiássák és ellopják. Gyűjtsetek inkább kincseket a mennyben,
ahol sem a moly, sem a rozsda meg nem emészti, sem a tolvajok ki nem ássák
és el nem lopják. Mert ahol a kincsed van, ott van a szíved is. A test
világossága a szem. Ha szemed ép, egész tested világosságban lesz. De ha
szemed elhomályosodik, egész tested elsötétedik. Ha tehát a világosság
benned sötétség, maga a sötétség mekkora?"
Mt 6,19-23

Levél északról

2010-06-19T23:06:00.001+02:00

   Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak
csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az
utolsó komp is elment, én ittmaradok.
   Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy
északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó
hang-postával, hogy még lelegzetet se válthass más neszre,
más ütemre.
   Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket
álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák
levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem
fedetlenül.
   Most tán a szobádban állsz, a padlón szétszórt újságok,
levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes
estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved
kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e
otthon?
   Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek,
semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót
belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bújkál
most is nagy vizekben - messziről altatnálak. Súgom a
hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod.
tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

fingerprints

2010-06-19T22:40:00.003+02:00

nem tudhatom már, hogy ki is vagyok,

hiába. egykor tapintottalak

eltűntek mára a nyomok is mind

ujjlenyomataim mit sem mondanak.

szólítgatom éjjel is ujjaim nyomát,

hasztalan: ők is elfelejtenek

utoljára ahogy láttam őket,

hajadat túrják, s táncot lejtenek

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?

“elmegyek végre.” - gondoltam reggel,

s fiókjaid ürítettem éppen.

hirtelen százezernyi ujjnyomod

hullt alá a padlóra szépen...

mint akit nem érdekel mit veszít

hagytad csak, le sem hajoltál értük

magad sem tudtad, melyik kié,

és kérdőn egymásra néztünk:

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?

és most házasodnál gyorsan,

és vinnél a templomba rendesen,

s hullna ránk konfetti-áradat...

de tudod: ez nem az én esetem.

s bár elvennélek szívesen,

kezdeni egy olyan lánnyal félek,

ki régi ujjlenyomataimmal

azonosít amíg élek.

merre vagytok, merre régi ujjnyomataim?

-------------------------------------------------

I touched you once too often
Now I don't know who I am
My fingerprints were missing
When I wiped away the jam
Yes I called my fingerprints all night
But they don't seem to care
The last time that I saw them
They were leafing through your hair

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Yeah I thought I'd leave this morning
So I emptied out your drawer
A hundred thousand fingerprints
They floated to the floor

You know you hardly stopped to pick them up
You don't care what you lose
Ah you don't even seem to know
Whose fingerprints are whose

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

And now you want to marry me
You want to take me down the aisle
You want to throw confetti fingerprints
You know that's not my style

O sure I'd like to marry you
But I can't face the dawn
With any girl who knew me
When my fingerprints were on

Fingerprints, fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Fingerprints, oh fingerprints
Where are you now my fingerprints?

Aztán

2010-06-19T22:16:00.002+02:00

Aztán a szerelem következett, mint a házkutatás.
Kiforgatva fiókok, évszakok,
erdők fölbontatlan levele összetépve,
egymásra hányva földúlt hajszálak,
cigarettavégek koporsói,
emlékbekapott városok.

S a jövő titkos iratain a sárcsizmák pecsétje.

Aztán a szél.
hogy az ajtót kitárja,
huzatba,
napsütésbe.

2010-06-19T22:05:00.000+02:00

Augusztusban már nem kilenc órakor találkoztak, hanem tíz tájban.

Eszter az anyját korán lefektette Ő is lefeküdt vele együtt. Az ajtót mindig Eszter zárta be kétszeresen, persze az egyik csettenés befelé zárt, a másik kifelé. A mama lélekzéséről mindig tudta Eszter, hogy mikor osonhat ki. Nesztelenül kelt ki ágyából és felöltözött. Kisuhant.

És beszélgettek éjfélig, néha tovább is.

Augusztus végén éjjel holdtölte volt. A táj fehér világosságába feketén rajzolódtak bele a fák és bokrok. A völgyben alvó csöndesség.

- Nézze milyen szép a harmat, - mondotta a leány, - szeretnék járni a harmatos fűben. Futkosni benne, mint a gyermekek, mezítláb.

- Hát járjon.

- Nem. Szégyelném maga előtt Ábel.

- Énelőttem? Nekem olyan maga nappal is, mint valami tündér, aki tréfából földi ruhába öltözik. Hát még holdvilágnál!

- Nem, nem. A ruhám is hosszu; csatakos lenne.

- Feltüzi.

- Nincs nálam gombostű. És maga nevetne rajtam.

- Már hogy nevetnék!

- Itt a völgyben van egy kis pázsitos rész. Egyszer hajnalban lementem mezítláb és végigfutottam rajta. De holdfényben szeretnék. Részeg vagyok mikor a holdat látom! Csak éjjel szép az élet Ábel! Éjjel mikor a hold süt, mintha más volna a világ. Minden szép! Ugy érzem mintha nem volna testem. Szállani szeretnék mint ősszel a mezők fátyola! Olyan lengőn, olyan fehéren szeretnék szállani a holdfényben a csillagok felé!

- Álmodik maga Esztike?

- Lehet. Az álom is szép, ha szép. Tudja-e hogy mióta kijár ide a zöldbe, megpirosodott.

- Nem nézek gyakorta tükörbe.

- Mikor először láttam Ábel, olyan színtelen volt, szinte beteges.

- A bolti levegő.

- Bizonyosan. Kezdetben sajnáltam magát, hogy ilyen messzire kijár, de most már nem sajnálom: látom, hogy ez nemcsak a szívének jó, hanem az egészségének is.

A következő napon tikkasztó meleg volt. Az éj utána mégenyhébb. Az égen fátyolos felhők között világlott az égnek tejfényü lámpása. Eszter tíz órakor kisurrant a házból. Rövidebb fehér szoknya volt rajta, mint szokott lenni, testhez lengő lágy batiszt szoknya. A vállán fehér kasmirkendő. A haja csak úgy hirtelen egy csomóba kötve.

- Bent is ilyen hőség volt Ábel?

- Bent mégnagyobb Esztike.

- Hát mondja: nem bolondok az emberek? hogy ilyen gyönyörü éjszakán lyukakba bujnak és alusznak, nappal meg a nagy hőségben lótnak-futnak.

Kinyitotta az ajtócskát, s kilebbent.

- Gyerünk sétálni.

Beleöltötte a karját Ábel karjába és lesétáltak a holdvilágos éji csendben a völgybe.

- Lássa, - mondotta, - ez volt a legutolsó rövid szoknyám. Nem nőttem azóta.

- A nőknek mindig rövid szoknyában kellene járniok. Mennyi szép formás láb lepleződik el a hosszu szoknyában! S még rá a krinolinban. Magának is szép a lába Esztike.

És sohajtott.

- Térjünk le a gyalogútra, - mondotta Eszter. - Itt a völgy közepén van egy szikla. Holdvilágnál olyan, mintha régi várnak az omladéka volna.

A táj elhagyott volt. Eszter mégis susogva beszélt; susogva mint a nád, amelyen szellő suhan által. És a hangja szinte lázas volt, szinte borzongott a holdas éj gyönyörűségétől.

- Nézze mennyi harmat! milyen csodásan ragyogó tiszta gyöngyök!

És elkapott egy feléjök hajló lombot. Az arcát fölfelé tartotta. Odarázta az arcára.

Ábel mosolygott:

- Most maga is harmatos virág!

A leány magához szorította, és Ábel arcához nyomta az arcát:

- Legyen maga is az!

Ábel édes hevüléssel ölelte magához, de Eszter kifejlett a karjaiból.

- Sétáljunk, - mondotta csendesen.

És andalogva haladtak a holdvilágos úton. Egy terebélyes bükk alatt megálltak. Padocska volt ottan. Vasárnaponkint egy vak fiu szokott ott ülni. Harmonikázik. A kalapja előtte a földön.

- Nézze, - mondotta Eszter, - itt a selymes fű. Üljön ide le. Hadd fussak egyet a harmatban.

És leült. Ledobta a cipőit. Lerántotta a harisnyáját. Befutott mezítláb a fűbe.

Ábel utána indult, de a leány visszaintette:

- Maradjon, maradjon. Őrizze a cipőmet.

És föl-alá futkosott, keringőzött. A sötétkék fűben szinte villogott a lába fehérsége. Valami dallamot is dúdolt. A két kezét szétterjesztette. A haja kibomlott és lengett. Aztán a kendőt is lekapta a válláról, és körbe lengette. Fürdött a harmatban, holdfényben, füvek illatában. Aztán lihegve futott vissza, és Ábel mellé roskadt a padra.

- Óh, de jó volt!

Hátranyúlt, hogy visszakösse a haját csomóba.

- Hagyja úgy, - mondotta Ábel. - Nem is képzeli, milyen szép most maga!

A leány fölemelt keze erre Ábel nyaka köré fonódott, s forró arca hozzásímult Ábelnak az arcához.

- Szeress ha szép vagyok! Mindig!

- Örökké.

- Még azon túl is!

Megcsókolta Ábelt és kifejlett a karjaiból. A harisnyájáért nyúlt.

- Jaj, - mondotta, - hogy húzom fel?

Lebocsátotta a kasmir-kendőt a földre, és arra tette a lábát, hogy megtörülje.

Ábel eléje térdelt, és a maga zsebkendőjével segített neki. Eszter lábát a térdére vette s gyöngéden felitatta róla a zsebkendőjével a harmatot.

A leány háttal a fának támaszkodva ült s álmodozva nézett Ábelra.

- Milyen szép a lába, - mondotta Ábel. - De milyen hideg. Nem fog meghűlni?

És amint ott szárítgatta féltérdén a leány lábát, lehajolt és csókot nyomott a lábafejére.

- Ábel, - rebegte felocsudva a leány.

S elkapta a lábát. Gyorsan rávonta a harisnyáját s a cipőt. Aztán újra egymás karjába füződtek, - sétáltak tovább.

Sétáltak a holdfényben, egymáshoz ölelkezve, a holdárnyékos fák között. A beszélgetésük halk, édes gügyögés volt, mint ahogy az alvó madár gügyög álmában a lombok között.

mik vannak

2010-06-19T17:38:00.002+02:00

"Még hogy túl fiatalok vagyunk, a komolyzenéhez? Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy túl fiatalok vagyunk a szexhez!"

Lsd. a Budapesti Fesztiválzenekart népszerűsítő reklám. Ha ezt logikailag vissza kellene fejteni, akkor nagyon érdekes előítéletek, sztereotípiák bontakoznának ki a "mai fiatalokról".

Pro primo: A Komolyzene olyan, mint a szex. Gondolhatnók a popzene akkor olyan, mint a kézenfogva sétálás?

Pro secundo: A fiatalok már nem "túl fiatalok" a szexhez, és ezért "érettek" a komolyzenére is. Mintha azt nem lehetne 0 éves kortól hallgatni.

ez aztán magánmitológia

2010-06-17T11:12:00.004+02:00

Riporter:

-Tegnap néztem a Macerás ügyeket, és eszembe jutott, hogy a 'pletyka szerint' a Ti megismerkedésetek Szabolccsal az a bizonyos udvari jelenet. Tényleg így volt?

Török-Illyés Orsolya:

-Igen, legalábbis hasonlóan. Egy buliban találkoztunk, a marosvásárhelyi vártemplomban. Hallottam róla, hogy a Simó-osztály odajött egy közös workshop-szerűségre, de én még akkor nem találkoztam velük. Megjelentem ezen a bulin, és Szabolcs rám mutatott. És mindaddig úgy tartotta a kezét, míg oda nem mentem és meg nem fogtam.

2010-06-11T11:25:00.002+02:00

2010-06-11T11:21:00.001+02:00

– Jé, tényleg – szontyolodott el Zsebenci Klopédia –, mi emberek mennyi rosszat kívánunk egymásnak.

– Most ne az emberiségen morfondírozz! – förmedt rá Berzsián. – Mindenki azt ordítozhat, amit akar, a többiek csak egészségesebbek lesznek tőle… Rajtam morfondírozz! Mert én aztán meg vagyok áldva!

Klopédia lehajtotta a fejét, magába roskadt. Hallgatott, hallgatott

– Mi van veled? – kérdezte ijedten Berzsián.

– Rajtad morfondírozok – mondta Klopédia.

– Kisütöttél valamit?

– El kell mennünk a Hörpentőbe – jelentette ki Klopédia. – Ott ül Sróf mester meg Violin.

Berzsián már éppen biggyeszteni akart, mert hát hogyan segíthetne rajta Sróf mester meg Violin, de szerencsére még a biggyesztés előtt fölébredt benne a vak bizalom: miért ne segíthetne rajta Sróf mester meg Violin.

– Gyerünk – mondta lelkesen, és megragadta a kilincset.

De csak a kilincsig jutott. Ott aztán elszállt a lelkesedése. Fogta, fogta a kilincset Berzsián, és nem mozdult. Csak éppen bikaválla leereszkedett, bikamelle behorpadt, bikatérde megroggyant, bikafeje lehorgadt.

– Hej, Berzsián, össze ne ess! – kiáltott rá Zsebenci Klopédia.

– Pedig az lenne jó – motyogta Berzsián –, elnyúlni itt, és föl se kelni többet.

– Most meg mi a baj?

– Mi a baj, mi a baj! Képzeld el: kimegyünk az utcára.

– Már rég elképzeltem, van nekem képzelőerőm – hadonászott Klopédia. – Vedd tudomásul, már azt is elképzeltem, hogy ott ülünk a Hörpentőben Sróf mesterék asztalánál.

– Ebből látszik, hogy egy fikarcnyi képzelőerőd sincs – bólogatott lemondón Berzsián. – Már ott vagy az asztalnál képzeletben. Haha. Én meg még csak az utcán tartok, nem is messzire innen, csak itt a saroknál.

– Akkor siettesd a képzeleted – sürgette Klopédia.

– Nem ártana, ha te is siettetnéd. Akkor nem kellene annyit magyaráznom. Mert képzeld csak el azzal a teknősbéka-képzeleteddel, hogy itt a sarkon jön velünk szembe egy ember és…

– Jézusmária – kapott a szívéhez Klopédia. – És az az ember valami rosszat mondana neked… vagy… vagy csak egyszerűen nem tetszene…

– Vagy netán rálépne a virágomra – vette át a szót Berzsián.

– És máris ott heverne kitört lábbal.

– Vagy villámcsapottan.

– Vagy nyakaszegetten.

– A nyakaszegett az szemenszedett hazugság! Ezt én még nem mondtam senkinek.

– Jó, jó – bólogatott Klopédia –, de most nem erről van szó, Berzsián. Csupán arról, hogy amíg odaérnénk a Hörpentőbe, utunkat lábatöröttek és villámcsapottak szegélyeznék. Még rágondolni is rossz.

– Na látod, ezért nem tehetem ki én innen a lábam – szomorkodott Berzsián. – Várhatnak engem a Hörpentőben.

No de nem olyan fából faragták a locska-fecske Zsebenci Klopédiát, hogy egykettőre feladja a harcot. Nem bizony! Betömte Berzsián fülét viasszal, hogy ne halljon semmit, a szemét meg bekötötte, hogy ne is lásson semmit.

Így ballagtak a Hörpentő felé. Klopédia belekarolt Berzsiánba, úgy vezette. És amikor egy elhagyott, csupa virág parkon mentek át, Klopédia hirtelen megállt, Berzsián elé penderült, és így szólt:

– Berzsián, már régen akartam neked valamit mondani. Szeretlek!

És hirtelen olyan szép lett Zsebenci Klopédia, mint egy virágzó galagonyabokor.

– Mi az, miért álltunk meg? – kérdezte Berzsián, mert persze se látott, se hallott a szerencsétlen, pedig valljuk be, úgy lett volna szép, ha ezt a szót viasszal betömött füllel is meghallja, s a fekete kendőn keresztül is meglátja Klopédia virágzó galagonyabokorságát.

De miért éppen most, amikor különben nyitott szemmel s nyitott füllel sem volt képes rá.

– Semmi, semmi – motyogta Klopédia, nagy hirtelen elhullajtotta virágait, és már mentek is tovább a Hörpentő felé.

2010-06-11T10:48:00.004+02:00

Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát – mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám –, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli nép

„Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?” Maga Árnika is csodálkozott: „Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?” Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.

Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.

„Még csak ez hiányzik! – korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. – Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!” Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. „Vége a szabadságodnak, Dzsoni!” nyögte szegény Dzsoni.

– Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?

– Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja.

– És miért vége a szabadságának?

– Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte.

– Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi.

– Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.

– De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?

– Mondasz valamit.

– Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ legszabadabb embere.

– Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.

Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta:

– Árnika, szeretnék valamit mondani.

Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta.

– Szeretlek – mondta szegény Dzsoni.

– Én is téged – mondta Árnika.

Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva szaladtak Östör király elé.

Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak. Mosolyogva mondta:

– Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni. Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél é v múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni; csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így?

Szomorkodtak persze, de azért beleegyeztek.

Jácint álmodik

2010-06-09T20:54:00.002+02:00

Jácint álmodja meg eljövendő éjszakánkat. Hogyan álmodik a Jácint? Lassúak álommozdulatai. Mint színes zsírkréta krix-kraxok felfeslenek képzeletvonalai a éjszaka fekete vize alól.

csönded vagyok

2010-06-08T16:46:00.000+02:00

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

MNGuide

2010-06-08T16:02:00.002+02:00

Tegnap azt mondták nekem a galériában, hogy Csernus festészetét Juhász Ferenc versei ihletik, annak feleltethetőek meg, míg Kondor Béla képeit Nagy László inspirálta. Az utóbbi eddig is nyilvánvaló volt, bár nem ennyire direkt magyarázattal...
A második állítást azonban meg kellene vizsgálni, autopszia alapján. Ezen most el fogok gondolkozni.

himnusz a szabadsághoz

2010-06-08T15:55:00.001+02:00

Akit önnön bálványa se fékez

s fűzi csak önkéntes kötelék,

híven a szeretet szent hitéhez,

élheti csak szent s szabad életét.

(...)

Annak, mit a kor megtépni vágyott,

holnap virágban kell állnia!

Tavaszt szülnek még a rombolások,

kél a habból szent Uránia,

a Hüperíón hősien robogva

ég, s elsápadnak a csillagok -

porladjatok, szolgák! sírotokra

szabad napok mosolya ragyog.

2010-06-03T22:14:00.000+02:00

kezek és mancsok.

2010-05-30T15:20:00.002+02:00

Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.

Undor: Jean Paul Sartre

2010-05-29T17:04:00.004+02:00

"Állandóan készenlétben kell állnom, egyébként megint kisiklik ujjaim közül. Semmit sem szabad (erőltetni, vagy erőszakolni, törölve, ami fölé van írva olvashatatlan), de gondosan és a lehető legrészletesebben fel kell jegyezni mindazt, ami történik."

Ez aztán tényleg férfias lelkialkat:

"Sem szűz, sem pap nem vagyok, hogy eljátszadozzam a lelki életemmel."

"Egy nagy kék légy döngicsélt körülötte: csúnya kakilégy volt. Lucien félt tőle- s az orra hirtelen tele lett a tilos dolog hatalmas, rothadt, nyugodt szagával. Még egyszer elkiáltotta: "zeretem a mamámat, szeretem a mamámat!" - de olyan furcsának tűnt a saját hangja, hogy irtózatosan megrémült, s egy szuszra a szalonig szaladt. E naptól kezdve biztosan tudta, hogy nem szereti a mamáját."

Egyelőre "egyáltalán nem tűnik" tézisregénynek:

"Lucien megborzongott,a keze reszketett. "Igen, ez az - gondolta magában. - Ez az! Mindig tudtam! Én nem is létezem! (...) Behunyta a szemét, és elengedte magát: a lét csupán illúzió; mivel tudom, hogy nem is létezem, az kell csak, hogy befogjam a fülem, ne gondoljak semmire - és megsemmisülök. Ám az illúzió makacs volt."

Az a furcsa érzés, hogy nem létezik, az az űr, amely oly sokáig tátongott tudatában, álmossága, megrökönyödései, az önmaga megismerésére irányuló hasztalan erőfeszítései, amelyek mindig abba a bizonyos ködfüggönybe ütköztek..."A kutyafáját, valami komplexusom van"- állapította meg végül."

Camus: Közöny

2010-05-29T14:28:00.007+02:00

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit."
"Valóban vasárnap volt mindenütt."
"Úgy érzem érdekes dolgokat mond. Különben nincs rá okom, hogy ne beszélgessek vele."
"Az alvó ház szívéből úgy szállt fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág."
"Egy perc múlva kérdezte, szeretem-e. Azt feleltem, ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem. Akkor elszomorodott. De míg az ebéddel foglalkozoitt, különösebb ok nélkül megint csak nevetett, de úgy, hogy kénytelen voltam megcsókolni. Akkor tört be szobánkba Raymond-ék veszekedésének a lármája."
"Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy az egyik élet olyan, mint a másik, s hogy én az itteni életemet kedvemre valónak találom."
"Szerettem volna visszatartani, s valahogy megmagyarázni néki, hogy vágyódom a rokonszenvére, nem azért, hogy jobban védjen, hanem, hogy úgy mondjam, csak úgy természetesen. (...) Nem akart megérteni engem, s úgy láttam, hogy haragszik. Szerettem volna meggyőzni arról, hogy olyan vagyok mint bárki más, teljesen olyan, mint bárki más."
"Tulajdonképpen nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni."
"Ő tovább is Istenről óhajtott volna beszélni, de én közelebb mentem hoizzá, s próbáltam megmagyarázni néki, utoljára, hogy nincs sok időm. Azt a keveset, ami hátravan még, nem akarom elvesztegetni Istennel."

mért jó a jónapot?

2010-05-21T11:13:00.001+02:00

- Azt mondod légy boldogabb, de nem mondod kivel...
- Az ember mindig hallgatag, ha búcsúzkodni kell...
- Azt mondod, hogy véget ért a vágy, az érzelem...
- Életünkbe visszatér a józan értelem...

Mért jó a jónapot, mit ad az adjisten?
Mért lesznek holnapok ha nem leszel velem?
Ki szól rám csendesen, ha néha rossz vagyok?
Ki mondja meg nekem mért jó a jónapot?

Kérdésekre kérdéssel válaszolni kár...
Szép volt amíg tarthatott, de sajnos vége már...
Mit mondhatnék most neked, mit nem mondtunk el még?
Tudom, éppúgy fáj neked, hogy minden véget ért.

Mért jó a jónapot, mit ad az adjisten?

Mért lesznek holnapok, ha nem leszel velem?

Ki szól rám csendesen, ha néha rossz vagyok?

Ki mondja meg nekem mért jó a jónapot?

- Mért jó a jónapot?

- Ki mondja meg nekem?

- Mit ad az adjisten?

- Jó napot...

- Adj Isten!

- Jó napot...

- Adj Isten...

szegény dzsoni és árnika

2010-05-21T10:58:00.001+02:00

de jó lenne ezt a filmet megnézni együtt, kedves röné... azt ígérted, beszerzed, és megnézzük. nos?

Jó napot! (csúszkáltunk az örök télben)

2010-05-20T20:43:00.000+02:00

Hiripi sétálni ment. Lement egy völgybe, fölment egy dombra. – Pfúj! – mondta odafönt. – Az égen borzongató viharfelhők, az ereszeken szúrós jégcsapok, befúj a kabát alá ez az eszeveszett szél, az út csúszik, majd a nyakát töri az ember, mérges hópelyhek vágnak az arcodba, a harkályok idegesítően kopácsolnak az öreg diófán, az öreg diófa is olyan, mint egy csontváz, a rémes égbe markol hegyes águjjaival, és ráadásul ez a füst, ki az, aki ezt a kibírhatatlan kátrányszagot beleeregeti ebbe az amúgy is átkozottan szomorú délutánba. Pfúj!
    Ezt mondta Hiripi, és lenyűgözően szomorú volt. Rosszkedvű, mint egy bedőlt fenekű hordó, bánatos, mint egy üres éléskamra, lelombozott, mint egy tűzvész utáni lucfenyő, mord, mint egy kiszuperált gőzmozdony, zord, mint egy elhagyatott várrom, keserű, mint az avas olaj, savanyú, mint egy vödör almaecet, letört, mint az elhányt őzagancs, konya, mint egy lehullni készülő falevél, levert, mint egy láz tépte nagybeteg, gyászos, mint egy sebesült holló, úszott a rosszkedvben szegény Hiripi, lubickolt benne.
    És akkor észrevette Hiripát.
    Jött lobogó, piros szoknyában, cifra bekecsben, hetyke kalapkában. Virult.
– Na még ez is – morogta Hiripi –, más nem is hiányzott.
    Hiripa már messziről kiabált.
– Szervusz Hiripi! Micsoda gyönyörűség!
– Már mi lenne itt a gyönyörűség? Ebben a szurokhervadásban – morgott Hiripi.
    De Hiripának aztán moroghatott.
– Nézd ezeket a méltóságteljesen gomolygó csodafelhőket, a jégcsapok, mint az ékszerek, és érzed ezt a finom szelecskét, felpezsdíti a lusta vért, és nézd, hogy táncoltatja a hópelyheket, jaj de kecses tánc, figyeld csak, Hiripi, és hallod a harkályokat, boldog ritmusokat kopácsolnak az öreg diófán, s látod az öreg diófa ágai milyen csodálatos vonalakat rajzolnak az égre? Mint egy festmény Hiripi, látod? És érzed ezt a finom, finom füstszagot – mélyet lélegzett Hiripa –, hű, de jó borókaillata van, régesrég nem éreztem ilyen
jókedvre derítő, borókaillatú füstszagot.
– Krhmrmr – morgott Hiripi.
– És hogy te is itt vagy, az meg mindennek a teteje – folytatta Hiripa. – Úgyis annyira szerettem volna veled találkozni.
    Hiripi Hiripa hetyke kalapkájára pislantott. Hm. A kalap mögött látta a gomolygó felhőket. Na, nem is olyan gyászosak. Egy vidám hópehely megcsiklandozta a nyakát, s közben valami szívderítő ritmust hallott. Alighanem a harkályok az öreg diófán. S finom illat csapta meg az orrát, hm, boróka, borókás füst, de kellemes.
– Gyere, csúszkáljunk – mondta Hiripának, és válaszra sem várva nekifutott.
    Hiripa utána.
    Csúszkáltak, lobogott a ruhájuk. Ha hasra estek, nagyokat nevettek. Csillogtak nekik a fényes jégcsapok. Vidámak voltak, mint két fényre szabadult kiscsikó.
    Látod, micsoda szép délután!
    Jó napot.

Hiripa

2010-05-20T20:32:00.002+02:00

Előjött a sötétből Hiripa.

Sírt egy sort, nevetett egy sort, aztán megint sírt, megint nevetett.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Az attól függ – mondta egy mosoly és egy hüppentés között.

– Mitől?

– Hogy sírok-e vagy nevetek.

– Ha nem tudnám, ki vagy, most már bekumott szemmel is tudnám.

– Hogy én vagyok Hiripa.

– Hogy te vagy Hiripa.

– Szemrehányni azt tudsz – visította, a könnyei, mint a záporeső, egy kisebb tüzet biztos könnyedén eloltott volna.

– Ha nem lesz állásod, elszegődhetsz tűzoltónak.

– Érzéketlen fatuskó vagy – sírta – önző majom, taplószívű, süketszívű, vakszívű vasszívű, kőszívű.

Sorolta volna estig, ha közbe nem kérdezek.

– Miért?

– Na látod, te taplószívű, ha a te süket, vak és vas szívedről van szó, rögtön közbe tudsz

kérdezni, de ha az én sírásomról-nevetésemről, akkor…

– De hiszen megkérdeztem.

– Mit kérdeztél, te balgatag, emlékezz!

Ami igaz, igaz, azt kérdeztem, sír-e vagy nevet.

– Bocsánat – szégyenkeztem. – Most jön az igazi kérdés: Miért?

– Mit miért? – kérdezte kéjesen, abbahagyva sírást-nevetést.

– Miért sírsz, akarom mondani, miért nevetsz, vagyishogy miért sírsz-nevetsz?

– Azért sírok – nevetett –, mert nem tudom, boszorkány vagyok-e vagy tündér.

Nem tudom, a kedves olvasó került-e már ilyen horderejű kérdések elébe, engem mindenesetre lesodort a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy nevetett, amikor azt mondta, hogy sír.

– Tehát akkor nevetsz, amikor azt hiszed, hogy tündér vagy, és akkor meg, ha a boszorkányt gyanítod, sírsz.

Ráncolta a homlokát.

– Most nagyon összekevertél. Tehát, amikor nevetek boszorkány, amikor sírok, tündér?

– Fordítva.

– Akkor tehát – kezdett bele, de nem tudta ám folytatni, mert az ablakban föltűnt Ófirencia kisasszony, anglasz nyelvtudor, sziri-szúrós szemmel.

– Már megint miféle hablaty és hebehurgyaság folyik itten, amitől nem tudok anglaszul virtuózni, holott!

Ha holott, akkor ezer jaj nekünk. Zuhanórepülésben, mint egy vándorsólyom, rátörtem Ófirencia kisasszony megszelídítésére.

– Azt hiszem, egyedül csak te tudsz segíteni – mondtam neki szemérmetlenül.

Máris eltűnt szeméből a sziriszur, finomkásat csücsörített, mint akit hájjal kenegetnek.

– Mi a probléma? – ereszkedett le közénk fensőbbségesen.

Mondtuk.

De ezt már hallotta Frukkancs, Zsigula, Radibenc, Tiszilli, Hapciter, Geszter és Ánimán is, akik odasereglettek a hablatyra és hebehurgyaságra. Sőt hallotta Tyzsa asszony is, aki fölemelkedett hatlövetű Erika írógépe mellől és kipillantott az ajtórésen. Méghogy tündér! – méltatlankodott a tekintete, mivel Tyzsa asszony minden nőt boszorkánynak tartott, mentségére szolgáljon, hogy sajátmagát is. Puff, bevágta az ajtót, és visszaült a hatlövetű mellé. Tratata – célbalőtt.

– Egy szavazatot kaptál a boszorkányra – mondtam Hiripának. – Úgy van, szavazzunk – értették félre a többiek, és nagy, összevissza ordítozás zúdult a nyakunkba: tündér, boszorkány, boszorkány, tündér. Ki ahol érte.

– Kuss, ti alantas népség – szisszentett Ófirencia –, csak nem képzelitek, hogy ez a vakarcs itt tündér vagy boszorkány, ugyan, hol van ő attól… jaj, jajaj!

Jaj bizony, jajaj! Mert, huss, egy bagoly röppent ki Hiripa szeméből, rácsapott Ófirencia kezére, belecsípett, jajaj!

– Húúú, boszorkány – sóhajtottuk mind. Csak Ófirencia kisasszony jajveszékelt vérző kézzel.

– Ó, ez a csúnya bagoly – mondta Hiripa –, ne haragudj – és megsimogatta Ófirencia kezefejét, hipp-hopp, a seb begyógyult, hipp-hopp, elmúlt a fájdalom.

– Húúú, tündér – sóhajtottuk mind.

Na, akkor most tündér vagy boszorkány?

Még szerencse, hogy a hablaty és hebehurgy Mohácsra is elhallatszott, mert, íme, nagylihegve jött Árger úrfi és Áresz kisasszony.

– Mohácsról azt üzenik, hogy tündér – jelentette Árger úrfi. Áresz kisasszony elképedve nézett rá.

– De hiszen éppen ellenkezőleg! Azt üzenik, hogy boszorkány.

Hiripa boldogan nevetgélt.

– Megmutatom a boszorkányruhámat – mondta és magára öltött egy végre való fekete krepdesint, tüllt, vásznat, selymet és tafotát, fekete gyöngyökkel, fekete rojtokkal, fekete csipkékkel, fekete gombokkal.

Gyönyörű volt.

– Jaj, de rút – kiáltották kórusban a lányok.

Mármint Ófirencia, Frukkancs, Áresz kisasszony, Hapciter, Geszter és Ánimán. Még Tyzsa asszony is segített nekik odabentről, pedig nem is látta Hiripa boszorkányruháját.

– Gyönyörű – kiáltották kórusban a fiúk.

– És tündérruhám is van – folytatta Hiripa és máris fehér fodrokban csillogott, ragyogott.

– Gyönyörű – zengték a fiúk.

– Jaj, de rút – zúgták a lányok.

Na erre eltörött a mécses.

– Akkor most boszorkány vagyok vagy tündér?

– A vak is láthatja, kedves Hiripa, a vak is láthatja… – dadogtam.

– Miért nem mondod? – kiáltott rám, s mivel nem válaszoltam, nekiállt, sírt egy sort, nevetett egy sort.

– Most sírsz vagy nevetsz? – kérdeztem tőle balgatagon.

– Te érzéketlen fatuskó, te önző majom – sírta –, te taplószívű, süketszívű, vakszívű, kőszívű!

Ezt mondta, pedig akkor már régen beleszerettem.

1860. április 8.

2010-05-18T20:20:00.002+02:00

Amikor Crescence búcsúzik Széchényi Istvántól, és azt mondja: drágám, az a legszebb "drágám", amit valaha hallottam.

"Semmi sem nehéz, amit Széchényi gróf mond nekem." Crescence Ma Vie...

Ludovika levele Paulushoz

2010-05-18T12:19:00.002+02:00

Feltörve céges aknazárat,
Elcsenvén forráskódokat -
Én postázok vírust magának,
Legyen mátrixban boldogabb.
Hálón belül szellős a távlat,
Mégsem csábít kalózkodás
Mézesmadzagja, rombolás.
Átütne merített papíron
Nyomorúságom vízjele,
Gyorshívás nem segítene,
Drótposta sem csitítja kínom...
Kedves barátom, azt hiszem,
Ritkán megy át a Nagy Vizen,
Pesten sincs alkalmas agóra,
Nem vonzanak az örömtanyák,
Ahol föllelhetném magát,
S kihívhatnám megint a hóra.
Lenéz budai etikát,
Tudom, zsigerileg taszítja
Középosztályos belvilág:
Mért futna óvó karjaimba?

Hallgat. Mért gyúlt ki fárosza,
Mézbe márott kóser kalácsom
Nem lesz nagy évad záloga?
Miért kell emlékét gyaláznom?
Chanukka és komoly karácsony
Barangolnának kézbe' kéz...
Marad szeptember hőgutája
Zárványsejtek egymásutánja,
Nagy tablóból csekélyke rész.

EGYÉJSZAKA!...Miért e kordon,
hogyha teremne ezeregy?
Kezseg nőkkel roppant rekordon
Javítasz, rontasz eleget.
Nem elégszem meg békejobbal,
Kutatlan gyülevész alak,
S ambróziás vasárnapokkal
Nem számolok, míg néma vagy.
Szélvédett fészkemből kiléptem,
leltem nálad elég hitet,
Elhagytam hát enyéimat:
Pompáztál vőlegényi fényben...
Hogy sarkaiból belvilág
Kifordulhasson, vess te sorsot,
Mutass archimédészi pontot,
Szürcsölvén hűvös recinád.
Igenis folytatást kívánok
Az első éjszaka jogán,
Jogorvoslat könnyíti álmod,
Felejtesz hivatali jármot,
Szélesre tárod kalodám.
Kedvemre volna szeretősdi,
Adott esetben kergetőzni
- Éjek jobb és bal latra: szesz -,
befolyásoltság állapotja,
Comme il faut úrhölgy áll a sorba,
S az ész a hús ribanca lesz.
Úgynevezett lelkecske rezdül,
Sóvárgás prizmáján keresztül
Másként szemlélek balfogást,
One-night-stand-vétek, Istenátka,
Lásd jobb feled menyasszonyát...
Ha rendelőmnek pamlagára
telepszik fóbiás beteg
- Kábítja Prozac és Xanax is -,
Álproblémáiról fecseg,
S én: küszködöm. Ez hát a praxis...
Rontás a terapeután:
Szorgalmas vagyok, törődő,
Akárcsak Isten lassan őrlő
Malmában szép molnárleány,
Ocsú őre. Megérdemeltem.
Akárhány kalászt szakítasz,
Nem várhat fönti caritas -
Elegendő az én kegyelmem.

Végzem! Viselkedj csődörül,
Egészben tart a töredék hit,
Birtokolj mértéken fölül,
Ízem és valóm gyökeréig.

2010-05-10T01:01:00.001+02:00

semmi sem lehetetlen.

van egy kert

2010-05-09T00:08:00.000+02:00

Van egy kert. Vannak benne puszpángsövények,
fenyők, fügefák és egy királyi jegenye.

Van egy kert. Vannak benne teraszok, faasztal
és székek, fehér kövek, lépcsők, piros
és fehér leanderek. Van egy kert.

Vannak benne gerlék, feketerigók, szürke varjak,
gyíkok, macskák, tücskök, csörgőszarkák,
sündisznók estefelé. Van egy kert. Zöld úrfelmutatás.

Van benne egy asszony, egy férfi: nem
verheti ki innen őket semmiféle mennyei
rágalom. A csillagok, nap- és tejútrendszerek
munkájuk közben ha ideérnek, fohászkodnak és
azt mondják: van egy kert.

2010-05-08T19:15:00.001+02:00

VÁNDOR, E KIS KAPÚ NEM AKAR KIZÁRNI,
CSAK AZT MUTATJA: MERRE KELL BEJÁRNI.

Petelei István szovátai nyaraló-kapujának felirata (Jakab Ödön írta)

Bárha! Zsuzsika

2010-05-08T17:20:00.000+02:00

"Itt az én régi szobám ablakától kezdve egy zöld tenger hullámozik. A muhar úgy felnőtt négy hét alatt, hogy egy vonalat képez a teteje, amibe minden belefulladt. A körtefák felett nőtt; és magos virágos georginák fölé nőtt, úgyhogy a virág nem látszik ki belőle; egresek, veresszőlők beledőltek a bürkökbe, és a felfutók minden fajtája felmászott az ágakra, lombokra. Sohase láttad mását ennek. A legyek, pillangók ide menekedtek mind, ebbe a zöld vadonba. Itt-ott széles, érdes tapintatú füvek közül, valahol a sötétből piros rózsák néznek ki s a tarka szemű floxok. A zsályák elnyúltak, mint a szürke kötélvégek; és a levendulák vad oldalágakkal kapaszkodtak a tormalevelekbe, hogy megláthassák a napot. Te ilyen szépet még nem láttál. Reggeltől estig tudnék úszni ebben az élő-eleven zöld rengetegben, amint simogatnak, fogdosnak minden oldalon, míg tovább törtetek előrefelé..."

Rebi néni vagy Rebi mama inkább csúf, mint szép, nagyon szerény, engedékeny, mindig kissé szomorú, szive tele szeretettel s azzal a vággyal, hogy azt a sok szeretetet valakire pazarolja - így ismerte meg a kis gyermeket, aki neki mindene lett. (...) A kis István Rebi néni szobájában lakott, ez a jó lenány gondozta s játszott vele, elmondta a kis fiucskának azt a sok mesét és történetet, amivel lelke tele volt.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

2010-05-03T21:51:00.001+02:00

Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását, puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni, megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan ritkán érez ilyesmit az ember.

Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.

Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk dönteni.

Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás szemébe néztünk.

Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.

Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk, nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

Öt géniusz: Kelet és Dél

2010-04-30T00:13:00.003+02:00

„Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb….Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni, szabadnak lenni.”
(...)
„Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen élethelyzet,

Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikus, lojalitás,

Észak – provinciális életrend, természetközelség. önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatlanság, szekták, irrealitás,

Kelet – a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadság-sóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniség-fragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség,

Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidálasa, humor (groteszk), sokrétűség, kettőség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.”

tsinos város

2010-04-29T22:06:00.006+02:00

itt éltek az őseim...

vannak, akiknek a vérvonala egészen a bibliai filiszteusokig vezethető vissza, és akiknek nem parancsol senki, és olyan erősek és bátrak, hogyha eladják talpuk alól a földet, akkor is megváltják magukat, maguk erejéből, még a halálos ítélet után is marad ugyanebből az erőből és virtusból agyonvágni egy 10. századi bizánci elefántcsont kürttel a zsarnokot.

és vannak olyanok, akik a nagy-nagy alföldi rónaságról származtak el, erről az álmodozó, déliverő tájról. szívem egy nagy harangvirág, finom remegések, az erőm, idézi papa. a végtelen pusztaság legkeményebb része, ahol az ország legjobb kolbászát készítik, ahol a szomorúság ellapul, és végigterül a horizonton: a Viharsarok. Innen indult Krasznahorkai László, ez adta az alap-vízióját a Sátántangónak, annak a menetelésnek a semmibe. Az ország leszomorúbb szemcsücske: Viharsarok, ahonnan a bánat keserű csipája ered. De van a tájnak egy másik arca is: nappal telt napsugarak ölelő, fehér karjai: a törökök után, akik itt minden követ felforgattak jöttek a kerek karú, patyolattiszta ruhájú derék szlovákok, az evangélikusok, kék szalagot kötöttek a derekukra. jöttek délről a románok, és szavaikkal kihímezték a fatörzseket. Bejárjuk nemsokára ezt a tájat papával, töltések büszke-takaros dűnéin mászunk át, nézzük ahogyan sorban sistereg az út melletti jegenylomb a nyári hőtől, aztán kicsit nyugatabbra, a Duna mellett, egy nagy-nagy víznél pihenünk meg, ahol szitakötők és molnárkák nyüzsögnek a vízen: a Szelidi-tó (Szelidítő) partja mellett. Írt erről a tájról, emberről Hamvas is az Öt géniusz-ban. Jó lenne feltalálni...milyenek is vagyunk? Hát, Makacsok és Merészek! A Viharsarok hős pillangói!

2010-04-29T20:12:00.000+02:00

Climb ev'ry mountain
Search high and low
Follow ev'ry by-way
Every path you know

Climb ev'ry mountain
Ford ev'ry stream
Follow ev'ry rainbow
'Till you find your dream

A dream that will need
All the love you can give
Everyday of your life
For as long as you live

Climb ev'ry mountain
Ford ev'ry stream
Follow ev'ry rainbow
'Till you find your dream

A dream that will need
All the love you can give
Everyday of your life
For as long as you live

Climb ev'ry mountain
Ford ev'ry stream
Follow ev'ry rainbow
'Till you find your dream

2010-04-25T18:46:00.002+02:00

2010-04-25T18:13:00.002+02:00

2010-04-24T15:41:00.002+02:00

és a dolgok alján van a szomorúság. az anyag öntudatlan, nem tudja, nem ismeri a kezet, ami alkotta. az anyag csak anyag, és néha napokra fölülre kerül. a világ nagy, kitudja hány ismeretlenes egyenletében is vannak pillanatok, amikor a föld kerül a a levegőég fölé. ki ismeri ezeket a pillanatokat? tudunk egyáltalán valamit? azt mondja az angyal: énekelgess nekem az erdőben! a boldogsághoz is kell bátorság, sőt ahhoz kell igazán.

kunságifi

2010-04-24T11:15:00.002+02:00

önmagamról

2010-04-23T11:11:00.000+02:00

"utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. láttam a földet, az eget, az évszakokat. megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat, és a csalódásokat. a földön éltem és lassan felderültem. egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? nem történhetett. megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. más és jobb nem is történhetett velem."

akik megtalálják

2010-04-23T11:06:00.001+02:00

"Mert a szerelemben is benne van Isten, igen, a földi szerelemben is, az érzékek örömében is. Csak a gyávák és óvatosak nem merik ott keresni őt, ahol leghangosabban minden erejével szól hozzánk az élet. A szerelemben Isten leheletét érzem, s ez az én Istenem nem visel szakállt, és nem jár nyíllal és tegezzel. A szerelmesek megtalálják Istent, magukon érzik a pillantását, s tudják, hogy látja őket és komoly."

kimentem a selyemrétre

2010-04-19T10:07:00.000+02:00

Kimentem a selyemrétre kaszálni,
De nem tudtam én a rendet levágni,
Mert nem látszott a sok sárga virágtól,
Régi babám most búcsúzunk egymástól.

Ki van az én selyemruhám vasalva,
Nem vagyok én a lányoknak az alja.
Sem eleje, sem az alja nem vagyok,
Amér engem a szeretőm elhagyott.

Kimentem a sejemrétre kaszálni
De nem tudtam én a szénát levágni,
Mert nem látszott a sok sárga virágtól
Régi babám most búcsúzunk egymástól.

Az én babám kiáll a kapujába
Sirat engem fekete gyász-ruhába
Édes babám, ne sirassál engemet
Másnak adtam cserébe a szivemet.

a hagyma titka

2010-04-18T21:05:00.004+02:00

a hagyma titkát eddig nem mondtuk ki. aztán egy éjszaka, mégis. a hagyma adja erőnket, tudjátok? generációk. apám-anyám két-három héja, nagyapáim-nagyanyáim négy héja, dédnagyszülők nyolc héja, és végül belőlünk születik a legbelső héj, a mi családunk. ott bennt van a hagyma titka a legbelső termés-levélben, kerekded gyűszű alakú otthonban. vöröshagyma, lilahagyma, olasz nagy fehér hagyma, paradicsom-alakú hagyma. látni is ilyen különleges alakú hagymákat mostanában a krisztinavárosban, béla bácsi cukrászdájától nem messze. a hagyma belülről születik újra, a belső héj kijjebb kerül, majd még kijjebb. megpucoljuk a hagymát, lehántjuk a hagymáról a legöregebb, legszárazabb és legszínesebb héjat. mi lesz a hagymalevél-ősszülőkkel? megfestik a húsvéti tojást...
ki ismeri a hagyma titkát, és a szalmaszálat ami elég felettünk? a szalmaszál végigég, az idő letelik és az ég kérdezetlen rádnevet. mi a te üzeneted, madárka? keresd meg azt az üzenetet, amit el kell énekelned itt a földön. megvágod a virágbokrot, mézet vérez a tő, s te a fűbe ájulsz és elalszol csendesen.

2010-04-17T11:21:00.001+02:00

"Ha nem nyomkodod meg a krumplit, nem lesz ebéd." Az ebéd nélkül még tudok élni, mert ha nincs levegő, nem veszek levegőt, mondta egy vörös hajú kisfiú Halász Juditnak. Sebő beszél a rádióban a népzenéről...egy bizonyos Lajta László gyűjtéseiről, a hét részes sorozat első részét halljuk. Azért mégiscsak milyen szép délelőttünk van. Királyi többes, és napsütés. Sebő, Sebő, Sebő... hegedű szól.

Az imént Kálnoky László késői verseiről beszéltek irodalomtörténészek Egereből: Homálynoki Szaniszló-ciklus...Elgondolkoztat. Mi köze van ennek a bizonyos Szaniszlónak az öregséghez és az elmúláshoz, és a halálhoz? Mert Liszt késői titokzatos töredékben maradt műve a Szent Szaniszló oratórium...mostmár utána kell ennek járni. Ugyanúgy, mint annak a bizonyos Nepomuki Szent Jánosnak, aki a legelterejdtebben ábrázolt védőszent barokk templomaink oromzatának szoborfülkéiben. Ezereszer elmondták már nekem ki volt ő, de mindig kihullott emlékezetem szűrőjén. Elmondta például egy váci sétánkon F. tanár úr, istenem, milyen nagyszerű is volt az.

Ázik, ázik a krumpli a forró vízben, hatalmas kondérban, vajon elég puha- e így? Kérdezem magamtól. Segítséget nem tudok kérni, egy kézzel pedig rettenetesen nehéz leszűrni. "Magyar népzenei gramofonfelvételek: (...) Hogy eljuthasson a tudatán keresztül a szívéhez. (...) Matricát készítettek a viaszlemezről." Műemlékvédelmi nap, ma nyitva lesznek a fürdők, és azok színes, belső terei. A Várban megemlékezés a lengyel tragédiáról. Tán nem kell úgy szorongani. A keserűt meg majd...

szerethet-e egy nő őszintén két férfit egyszerre? jules és jim

2010-04-14T18:00:00.001+02:00

ma panka elájult

2010-04-14T17:25:00.004+02:00

ausztráliában sáskajárás. egy négyzetméterre pontosan 10 sáska jut. a balatonban busák pusztultak el. a választópolgárokat nem értesítik a választás második fordulójáról. teázásról kérdeztek a kávéházban, hallottalak a rádióban, és most alu hangját hallom a rádióban. márffy paszteles derűje a kanapén. úgy vár mint egy délutáni alvás. nincs tej a kávéhoz. nincs gyöngédség az élethez- mondod. körmöm alatt só, lábam lilahagyma színű.

szerettem embereket itt a földön. fáj már, annyira. emlékszem bizonyos koraesti hangulatokra a margitkörúton: május, június telt délutánjai, asztalunkon (meditatív tereptárgy) az ég rózsaszínjeivel megtelt szörpös poharak. kiürítettük az italt és helyük megtelt nyáresti színekkel.

sosem szabad kérni az erőt, azt csak adni lehet, ezért kell minden nap újrakezdem a bizalmat az emberekben.

a bankban mégis elterített mások vidámság-deficite. megszédültem az utcán, majd a konyhában. milyen jó lehet elájulni... ha panka lennék, milyen nagyszerű lenne azt írni ma a naplómba:

ma panka elájult. eszméletét vesztette, a betonra esett, és jópár percig nem volt tudomása semmiről. mindezt csak egy egykori halőr látta, kiszolgált bőrkabátban az utca túloldalán és az európa mozi bolond jegykezelője. fejébe húzta a micisapkáját. közben tovább áramlott a gőzös forgatag, a Duna is tovább folydogált, számolva az időt.

mert szerettem fiúkat és lányokat: mások elhullajtott szeretőit, mint a fától elvált leveleket, földről felszedtem őket, lepréseltem néhányukat, erezetüket csodáltam, ujjaik fölém terültek. az én fejem fölött gesztenyefalevelek. véletlen őrzők, véletlen glóriák.

megnéztem arcomat a pocsolyában, te pedig lengedeztél mint bóbita, mint madár fején pihe, járásod ingó-bingó félénk virág vagy madár. lépéseid szelíd tétovasága a betont meglágyította maga alatt. tavasz lett. a víz folyása könnyebbé vált, hártyás meleg vonaglott végig a tükrön. halak kerültek újra a dunába. elfelejtett mondataim egy gesztenyében megszülettek újra. jólesett a csend. tüdődet láttam véletlenül álmomban, léghajó lett belőle, repültünk. smaragdváros -mondtam. ott alabástromból vannak a falak. kiismerted magad a meséimben, és ujjaiddal mutogattál fölfele. egy nagy arc terült fölém: jóságos és félelmetes. nyugtáztuk mindezt, beesteledett. panka ma elájult utcán -meséltem neked. ki az a panka? -kérdezted. nem tudtam válaszolni, mosolyogtam csak, ne lepődj meg. olyan nehéz bármit is elmondani...

jelentés a boldogság állásáról

2010-04-13T16:05:00.002+02:00

Van társam,
ifjú, virágzó és szép,
velem él, egy lakásban,
egy ágyban hálunk, egy fürdőszobában tisztálkodunk,
egy szappant, egy fogkrémet használunk,
ugyanabban a konyhában,
ugyanannál az asztalnál eszünk,
egy illemhelyre járunk,
és közös a kassza is,
de a pénzt ő osztja be,
halk, szerény, tapintatos,
és néha alig lehet szavát venni,
legszívesebben csak a tekintetével, a mozdulataival beszélne,
pedig nem buta vagy félénk,
ellenkezőleg, okos, bátor, művelt,
és mindenről van véleménye,
érzékeny és élénk képzeletű, mint én,
és a szavakkal se áll hadilábon,
mert hozzám hasonlóan mellékesen verseket ír,
és járatos az irodalomban,
de nem kékharisnya,
idegen tőle a szépelgés, az érzelgés,
nagyon is éles szemű, szigorú bíró,
ki az életet a művészet elé helyezi,
törékeny testű, de nem gyenge, ingatag,
belül erős, szívós,
van gyakorlati érzéke is, és dolgos,
főz, mos, mosogat, takarít,
zokszó nélkül elvégez minden munkát,
a házban éppúgy, mint a ház körül,
kitartó, figyelmes és odaadó,
ha leszakad a kabátom gombja, felvarrja,
ha elpiszkolódik az ingem, kimossa,
ha elmegyek otthonról, hazavár,
ha ő van távol, felhív telefonon,
ha megjön, ennivalót készít,
ha én érkezem haza, étellel fogad,
ha dolgozom, visszahúzódik,
ha elfeledek valamit, eszembe juttatja,
ha haragra gerjedek, lecsillapít,
ha csüggedek, bátorít,
ha bánt valami, vigasztal,
ha rosszat álmodom, megsimogat,
ha nem tudok aludni, velem virraszt,
ha beteg vagyok, ápol,
ha kérdem, mindezt miért,
azt feleli, mert szeret,
ha ellenvetem, hogy öreg vagyok hozzá,
csak rázza fürtös fejét és mosolyog.

valamit állítani kell

2010-04-13T15:57:00.003+02:00

Nem tudom, hogy megvan-e valami
Oravecz Imre azt mondja, hogy az irodalomnak, a költészetnek mindig állítania kell valamit. Meg kell mondania, hogy amit ábrázol, az jó-e avagy rossz. Le kell tennie a garast. Abszurdumnak nevezi, hogy annyi bajról: a szegénységről, a társadalmi igazságtalanságról, az egymás iránti érzéketlenségről, a szenvedésről az irodalom tudomást sem vesz, sőt arra hivatkozik, hogy minderről beszélni, ellene szót emelni nem lehet a feladata.
– Hazaköltözött Szajlára. Miért, hiszen nincs már családja, nincs már Szajla mint közösség, mint kultúra. Ha kinéz a házból, a temetőre lát, ahol minden harmadik sírkőre a családneve van felírva. Mit keres itt?
– Ha olcsón akarnám megúszni, akkor azt mondanám, hogy egy bizonyos életkorban már minden ablakból a temetőre látni, de hát beszéljünk komolyan. Elegem lett abból, hogy ha elindultam hazulról, akkor már a lépcsőházban sem voltam otthon.
– Köti még valami Budapesthez?
– Semmi. A lakásom eladtam, abból építkezem Szajlán, bár olyan költségbe vertem magam, hogy nem tudom befejezhető-e valaha is ez az építkezés. Nem is Budapesten dolgozom, hanem Piliscsabán, a Pázmány egyetemen tanítok. Szajla? Mintha az egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja lenne az életemnek, ahol álmomban is kiismerhetem magam, ahol együtt van minden, amire az életben még szükségem van vagy lehet. És hát nem most fordultam én ide vissza, évekig jártam Szajlára, újra és újra fölkerestem, néztem, hogyan változik – akkor már nem jobb letelepedni és berendezkedni? Van persze néhány hely még a világon, ahol szívesebben élnék, mint Szajlán.
– Hol?
– Leginkább Amerikában.
– Miért?
– Az a második hazám.
– Mit adott, hogy az lett?
– A nyelvet. Az országot, ahol mindaz megvan még, ami Európában már nincsen, mást ne mondjak: a tér. Adta az ősi kultúrák élményét. A szabadságot. A fiamat, akivel kicsi korában ott éltem, s aki máig kétnyelvű. Adott egy csomó olyan dolgot, amelyek itthon valószínűleg soha meg nem honosíthatók, mert ugyanazt látom most, amit például a családom múlt század elején kivándorolt tagjainak a leveleiből is kiolvashatok: mint akkor, ugyanolyanok a kereseti különbségek ma is. Az én havi fizetésem egy amerikai napszámos heti bére. De ahogy a hivatal, a hatóság, a rendőr bánik velünk, itt és ott. A gondozottság. A magunké, a környezeté, az országé. Áthidalhatatlan távolság. Mi egy feudális természetű világban élünk továbbra is.
– Amennyire megítélhetem: nem számított támogatott költőnek. Noha ott volt Weöres Sándor ajánló soraival a Költők egymás közt című antológiában, s a legtehetségesebbek egyikeként részesült Weöres Sándor megosztott, s e formájában Pásztor Béla Díjnak elnevezett Kossuth-díjából, verseit minduntalan visszautasították. Héj című első önálló kötetét majd’, harmincévesen adhatta ki. A kritika mellőzte. Nem tudott elhelyezkedni tanárként, a rendőrség megfigyelte, elbeszélgetésre be-behívatta. Mármost ehhez képest elég sokat időzött odakint.
– Disszidáltam – ahogy akkor mondták. De az is megesett, hogy legálisan jutottam át a határon.
– Tudom. 1972-ben, előbb Párizsba, majd Londonba ment, aztán 1973-ban Iowa Cityben ösztöndíjas, végül hazatért. 1976-ban megint nem bírta, az Egyesült Államokban kötött ki, közelebbről: Chicagóban. Újra itthon. 1979-ben megjelent az Egy földterület növénytakarójának változása, 1980-ban a fordításkötete, 1983-ban a Hopik könyve. 1985-ben vendégtanár volt Kaliforniában, ahol – megjegyzem – angol versírást tanított, és modern német lírát adott elő. Keresztül-kasul bejárta az Egyesült Államok délnyugati államait, eljutott a hopik közé. De visszajött. Aztán 1988-ban is disszidált, a változatosság kedvéért akkor a végleges letelepedés szándékával. Közben napvilágot látott és nagy sikert aratott az 1972. szeptember, s a Füst Milán-díj után odaítélik önnek a József Attila-díjat is. Ezt visszautasította, viszont barátai és tisztelői hamarosan megint itthon üdvözölhették.
– Visszajönni mindenki visszajöhetett, ha számolt azzal, hogy, mondjuk, teljes publikálási tilalom sújtja, mint a hetvenes évek elején engem is. Hogy elveszíti az állását, hogy nem tud elhelyezkedni, ahogy abban az időben én se. Megtörtént, hogy itthon voltam ugyan, de amikor verset küldtem a Kortársnak, akkor azt mondták a szerkesztők, hiába, mert disszidáltam, s így nem közölhetnek. Elmentem Aczél Györgyhöz, fogadott, hogyne, Oravecz elvtárs – így nevezett –, én tudom, hogy itthon van. De attól még a látogatás után sem közölhettem semmit. Később aztán már nagyot enyhült a helyzet.

– Mindenesetre fontos döntés volt Szajlára települni, s hogy mennyire fontos, azt az 1998-ban közreadott Halászóember (Szajla. Töredékek egy faluregényhez, 1987–1997) című kötete jelezheti. A Halászóember amolyan enciklopédikus bőségű krónikája a falunak, családnak, emlékezés és nyomozás, vallomás és tényfeltárás, beszámoló és fohász – a kritika újabb kori költészetünk legjelentősebb könyvei közt tartja számon.
– Én azután fedeztem fel ezt a kultúrát, hogy Amerikában jártam, az indiánokon, a hopikon át. Nyilván minél távolabb megyünk valamitől, annál közelebb kerülhetünk hozzá.
A könyv írása közben eszméltem rá, hogy megtaláltam a valóságot, az én igazi valóságomat, mindannak a valóságát, amit életem során írtam. Megrendítő élmény volt. Szajla én vagyok, Szajlában magamat láttam meg, vagyis amikor Szajlához eljutottam, akkor magamhoz jutottam el. Miközben szembesülnöm kellett azzal, hogy amiről írok, az már nincs, nem létezik, minél közelebb kerülök tehát hozzá, annál közelebbről néz vissza saját halálom.

2000
Kamaszkoromban kiszámítottam,
hogyha megérem,
az ezredfordulón ötvenhét éves leszek,
úgy gondoltam akkor arra az öreg férfira,
kivé közben lettem,
mint egy halottra.

– Lépjünk vissza a jellemzéshez. Mesélték, hogy Benjámin László Kossuth-díjas költő, akkoriban a Magvető lektora, később országgyűlési képviselő, azt találta mondani, amikor elolvasta a Héj című kötet kéziratát, hogy „Ha ez költészet, én nem írok több verset, esküszöm!” Jó történet. Összevág azzal, hogy pályáján soha, egy pillanatra sem volt komoly kapcsolata az irodalommal, nagymértékben elütött mindenkitől, mindig mást csinált, mint amit az adott időszakban éppen elismertek, s hogy a kritikusok, nagyjából a kilencvenes évek közepéig, úgy kerülték könyveit, mintha ezek a könyvek ragályos betegségben szenvedtek volna. Az irodalom nem tudott Oravecz Imrével mit kezdeni vagy Oravecz Imre az irodalommal? Kívül rekedés ez vagy kívül maradás?
– Inkább arról volt szó, ezzel magyaráztam a dolgot, hogy az irodalomnak nem kellett az, amit én csináltam. Azt láttam, hogy mit várnak tőlem, de én ennek nem tudtam és nem is akartam megfelelni. Ahogy akkoriban Tandori Dezső sem, aki előbb jutott könyvhöz, bár nem ezért tekinthető úttörőnek. Aztán hagytam, tényleg nem várhattam, hogy szeressenek, hogy pártoljanak, de ezt el lehetett viselni, normális dolognak lehetett tekinteni. Végtére is nagyon más voltam, beletörődtem. Talán közrejátszott a sorsom alakulásában a természetem, a viselkedésem is, hogy nem mentem senki után, nem törleszkedtem senkihez, mert úgy gondoltam, ha az egészért hiába, akkor a kicsiért nem érdemes. Foglalkoztatott persze, hogy miért is volna elítélendő a különbözés, miért büntetendő, ha nem felel meg valaki az éppen uralkodó kánonnak. Miért gondolja úgy bárki, hogy a többieknek hozzá kell hasonlítaniuk, s aki nem, az nem érvényes, annak nincs létjogosultsága, az elnémítandó? Az én költészetem nem kérdőjelezheti meg senki munkásságát, ahogy az enyémet sem a másoké. Mégis: a válogatott kötetemmel hónapokig házaltam, s amikor megjelent, akkor csak egyetlen helyen írtak róla, hogy egyebet ne mondjak.
–Mostanában azért már nem hiányolhatja az elismerést. Nincs valamirevaló kritikus, aki ne tartaná fontosnak e líra törekvéseit elemezni, méltatni. Még monográfiát is írtak költészetéről.
–Talán nem vernek már le, mint azelőtt annyiszor, de még mindig nem vagyok a helyemen. Meg is dorgált valaki szerkesztő a minap, mondván, ideje észre vennem, hogy a legnépszerűbb költők egyike vagyok. Magam azonban azt látom, hogy az 1972. szeptember című kötetem után a Halászóembernek sem annyira az irodalomban, sokkal inkább az irodalmon kívüli emberek körében támadt igazi sikere.
–Igen? Mit gondol, miért?
–Mert egyik sem csak irodalom, valami más is, s mert ezek a művek akár túl vannak, akár innen vannak az irodalmon, olyasmik, amelyekkel azonosulni lehet. Szeretem hinni, hogy például a Halászóember a szociális töltésével is hat. Azzal, amit nagyon is hiányolok a mostani irodalomból: hogy kiáll valami mellett.
–Dolga ez az irodalomnak?
–Hogyne, valamit mindig állítanunk kell. Meg kell mondanunk, hogy az, amit ábrázolunk, jó-e avagy rossz. Le kell tennünk a garast.
–Hogy, mondjuk, van itt valami ősi a közelünkben, amire ugyan már csak emlékezhetünk, de emlékeznünk kell rá?
–Például. De közvetlenebbül is. Mennyi baj van ebben az országban, amiről az irodalom tudomást sem vesz! A szegénység, a társadalmi igazságtalanság, az egymás iránti érzéketlenség, a szenvedés. Abszurdum, hogy hallgatunk, és arra hivatkozunk, hogy minderről beszélni, ellene szót emelni nem lehet az irodalom feladata!
– Életműve egymástól gyökeresen elütő kötetek sora. Ha jól olvastam őket, akkor ezek mindegyike mást akart, azt azonban egyikben sem észleltem, hogy a köz kérdéseihez hozzá akartak volna szólni.
– Attól, hogy én alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy társadalmi problémákkal közvetlenül is foglalkozzam, mindez rám is érvényes követelmény. Ami pedig a kötetek elütő voltát illeti: kezdetben olyan verseket akartam írni, amelyek nem különülnek el egymástól, címet
se kell vagy érdemes nekik adni. Vagyis – gondoltam tévesen – a költészet folyamatos, bár itt-ott megszakadó beszéd, ugyanarról. Minthogy ez nem volt folytatható, az írást abba is hagytam egy időre. A folyamatszerűség megmaradt, talán ezért is, költészetem közelebb áll az epikához, mint a lírához. Minden kötet történet is, valamiről. Mondjuk az emberi élet dilemmáiról, de persze mindegyik másképp elmondott történet. És mert történet, az egyes verseknek nincs akkora jelentőségük, mint a kötet egészének. Annyira, hogy némelyikük meg se állna magában – gondolom ez nem baj. Vegyen ki húsz – az egészben bármilyen fontos – sort a Háború és békéből, az se fog megállni magában.
– Németül és angolul is írt verset, minden egyéb tekintetben olyanokat, mint amilyenek a magyar nyelvűek. Hogy kell ezt felfognunk? Mindegy melyik nyelven ír?
– Dehogy mindegy. E mögött az van, hogy egy másik nyelv valami másképp el nem érhetőt ad a műnek. Szükség van rá, mint a Varázshegyben a francia szavú mondatokra. Idegen nyelven egyébként más az ember, bátrabb is, nem érzi a mondatok mögötti szakadékokat, könnyebben enged a kíváncsiságának, játszókedvének.
De az én nyelvem a magyar.
– Azt mondta, Amerikában szívesebben élne, mint Szajlán. Mi a haza?
– Azt úgy szedi össze az ember. Benne lehet Dubrovnik is, ha megfordultam ott, s valami fontosat adott. Helyek Angliában, Amerikában, Erdélyben, Németországban, Polinéziában. Nem tudom. Az egyes darabhazák kiadnak valami egészet, amire az mondható: ez a hazám.
– Ötvenévesen azt írta a Helikonnál közreadott Egybegyűjtött versek fülszövegében, hogy korai volna még firtatni, felfedezett-e, megtalált-e valamit, az ismeretlen földrészt, mint a régi utazók. Megállapította viszont, hogy nem tudja, hol van, jó irányba halad-e, és partot ér-e valaha. Csak annyit talált bizonyosnak, hogy még nem adta fel, még hajózik. És most?
– Most sem tudom, hol vagyok. Úton. Nem tudom, hogy megvan-e valami, és ha igen, akkor mi ez a valami. De az is lehet, hogy ezt másnak kell megítélnie.

2010-04-08T02:00:00.002+02:00

"legyen a Horváth-kertben Budán, holnap este fél nyolc után...", te idő, sosem vicceltél.
Lilli néni azt kérdezi mondjak valami olyan német irodalmi művet, aminek festészeti ábrázolása is ismert, mindezt éjjel fél egykor a Clark Ádám téren, háttérben nyírfákkal, G. ül Lilli néni biciklijén egy borral, és egy frissen bontott doboz cigarettával.

tavaszi fáradtság
nyári punnyadás
őszi levertség
téli álom
abrakadabra csiribú csiribá hókuszpókusz ákombákom

"a pszichológusok mindig elhazudnak valamit az emberi nagyságból" jut eszembe az éjszakai buszon, de mégha a néhai utódaim például ezt a mondatomat fogják tőlem idézni vagy talán valami mást, büszke mégis csak ezekre az ablakomban nevelgetett kis virágokra leszek, amikhez minden este odalépek és megsimogatom őket a körfolyosón. bíborka, begónia, árvácska, és frissen ültetett muskátlik. 10 fok van, április, a Vízivárosban énekeltem egész éjjel egy színésszel, bölcsésszel és egy csillagásszal. ma levágta a hajamat egy kedves lány, aki művészeti menedger, és nem csináltunk kőrözöttet, különben varázsos egy este volt.

bibliotheque pascal

2010-04-06T23:13:00.006+02:00

már a macerás ügyeknél is valami kisebbfajta reveláció történt velem. 2005 táján láttam, még ücsörgött a bolgár béka a biciklimen, köztudottan ő volt Sztilian, együtt mentünk a cirko-gejzírbe, (a város legperverzebb mozija amúgy) csak olyan idő-elütő, álmos nyári estén. mondhatni véletlenül láttam. pep jött értünk aztán és messziről kiabáltam felé, hogy ez zseniális, zseniális... persze lehet, hogy pont beletrafált a szabolcs akkor is a szívem közepébe. nagyon sajátos humora volt, abszurd, fancsali, édes párbeszédek. ezek rettentően fontos dolgok, és ezt sohasem fogja megérteni egyetlen fölnőtt sem. hajnali szerelmesek bölcselkedései: ezek azok a nagyon halk és nagyon szellemes monológok amik a magárcsiripeléstbe teljesen belevegyülnek, a soha nem leírt magánmitológiák sáros, izzadt szavai. Elpotyogtatott morzsák az erdőben, ami után elindulunk, egy léha vándor szórakozott, és "ruganyos" lépteivel, nem meghatottan mégis hetyke lefojtott vidámsággal, mintha a történet szereplői lennénk. egyébként szinte hihetetlen, de vannak olyan emberek, akik még egy gólyát is megennének, a főszereplő nagyapjának lelke pedig beköltözött egy nagy fába, mintha ő lenne a hétfejű tündér, éshát a fiúnak gyakran oda kell mennie "konzultálni." aztán még ahányszor ment a cirkoban mindig mentem megnézni ezt a filmet, szinte szerelmes voltam belé, hasonlóan mint az amelie-ba annak idején.

a tamara kimaradt valamiért, de nemrég láttam az indavideón. az a film is továbbvitt valamit ezekből a pontos és habókos párbeszédekből. "kérhetek egy kis szegfűszeget?" azt hiszem ez lett volna az a hajdu szabolcs film, amit kritikaolvasás nélkül nem értettem volna meg. talán még a színesre festett tyúkok és tehénkék látványa sem kapott volna meg annyira...pedighát itt is szép dolgok vannak, csak duplafenekűen bonyolult már nekem tamarának ez a titokzatossága. azt olvastam, ez a film még a 2002-es emberek közötti árokásásra is referál...ezt már végképp nem tudtam belelátni.

aztán jött a fehér tenyér, egy igazi multiplexes film, amit sok ember nézett meg, mert a reklámja is olyan jellegű volt, ez volt a legrealistább, legkegyetlenebb film, amit addig láttam hajdu szabolcstól. nagyon finom hallgatások voltak, és mindent összegző nézései a testvérének, aki tényleg tornász, az örök második. nagy nagy összeomló krétaporos mindenségek két oldalról: izmok szakadnak rá, és idő szakad rá, egyszerre. lehetlen volt nem kiérezni ebből azt a sajátosan magyar életfájdalmat, hogy senki se lehet próféta a saját hazájában. ha gyerekkorában nem verte volna az edzője lehetne most ez a tornászfiú egy rántottaképű kanadai versenyző is, akinek megvan az a leránthatatlan uralkodói lelki maszkja ami nemcsak vele, hanem az ellenfelével is elhiteti hogy ő a győztes. a legjobbak talán a lakótelepi jelenetek, apa, anya, és az utcára dobott megkopasztott, csenevész karácsonyfa csontváza. ránéz, és fáj neki a fenyő, és fáj neki a betondzsungel, és a föld színe...baktat a brutális tornaedzőhöz, a hámló laticell-falas tornacsarnokba a kisfiú. ezért szeretem szabolcsot, mert érzi még azt a fájdalmat, emlékszik még arra, amit egy kisgyerek érez akkor, amikor egyedül kutyagol az edzésre és százszoros fájdalommal fáj neki a világ. érzi ócskaságát és rútságát, mert nem része a teremtő, tevékeny hadnak az öntudatos felnőttnek társaságának.

aztán jött az off hollywood 2007-ben. ismét hajdu szabolcs felesége, a gyönyörűszép orsolya, akinek az arca már önmagában tekintélyt parancsoló: szép, okos, szigorú, és a hangjában van egy kis szarvasbogár, vagy szentjánosbogár, mindenesetre valami, ami neonosan, zümmögve világít. fut a ferdinánd-hídon át hajnalban, felejthetetlen jelenet. mr lanky ismeri azt az alauljárót, ahol átfut. hideg és küzdelem, budapest a bűnös város képében, az a fajta viszketeg lomha szörnyszülött ekkor a Város, amikor mi is beletespedünk valaminek a hiányába, ami itt nincs meg, ebben a városban, amikor vánszorognak a napok, a csend csörömpöl, a színek fémesek és szúrós, vágós a szélük. "ez van, ebben élünk." mondom anyámnak aki csak csóválja a fejét. azért nem érti, mert ő nem ebben a világban él már teljesen. űzött hajszolt, fölösleges-kegyetlen világ: a közöny. nem, hanem, a film címe, amit a filmbéli rendezőnő alkotott: kapkod a csápjaival a bogárrá változott rendező. a falon petőfi-poszter, ikeás székek. napokig a hatása alatt vagyok ennek a filmnek is. a rendezőnő kilép (az akkor még talán volt) lipót ajtaján a tegnapi bemutató tiszteletére felvett susogós díszoveráljában, friss fanyar tavasz illatba, a feldúlt szobájába, majd végiggyalogol mint egy feltámadt lázár a nagykörúton, és az arcán tökröződik mindaz ami itt kívül zajlik, egzaltált, ideglelős veszteglés, csikorognak a gépezet vascsontú szereplői.

aztán pedig, végül jött ez a biblitheque. "éltük a mérsékelt csodáknak, mikben mégis ős állandóaság vágtat". nem nagyon hagyott gondolkozni, merengeni ez a film, mert varázsos a zenéje, és a színei úgy vibrálnak mintha végig egy nagy tulipánoskertben járnánk és nagyítóval tekintenénk meg a szirmok belsejében lévő világot, ezeket a furcsa balgatag, de akaratos, és okos szirom-lakókat. olyan mint egy áramlás, a duna egy örvénye, ahova majdnem beleestem amikor palackpostát dobtam a vízbe úgy nyolc éves korom táján, amikor nagy nagy áradás volt a dunán feljött a víz rakpartig, és játszóhelyünkké vált az alsó autóút. beleránt valami nagyon egészséges ritmusba. ettől elkábulunk és folytatni akarjuk, ilyen ritmusban zubog a vérünk a szimplában tovább, ami hasonlóan valószínűtlen hely mint az egész film...kékes fényekkel, és festett balaton poszterrel a falon. ilyen ellenálló vas-szerelemmel kellene élni az életet, ahogyan csak azok tudnak élni, akiknek van életük, vagyis vannak problémáik. vannak igazi problémáik. mostanában ezen sokat nevetünk. a tudományon és annak sajátos problémáin. valaki azt írta a filmről, és ezt nagyon érdekesnek találtam, hogy a horizontalitás mindig a mese és a végtelen távlatait fejezi ki, a lezáruló lehetőségek pedig mindig térben fent vagy lent valósulnak meg: amikor lelövik a bűnözőt, akinek az volt a bűne, hogy megvert egy buzit, vagy amikor mona és az apukája lifttel menekülnek lefelé a pályaudvaron, hasztalan. vízszintesen meg pásztázza a kamera idősíkokat végig, mint egy diafilmben, mondjuk mint az elveszített ezüst mackó diafilmemben, és tényleg. ahogyan orsolya tartani tudja a kezében a cigarettát, az külön bejegyzést érdemelne! nézésének, a vércse-jellegű nemes tekintetének tulajdonképp szolid meghosszabítása vagy kialvóban lévő apró nyílvesszőként használatos cigarettacsonk. szinte érezni lehet az izmaiban feszülő elkeseredett erőt, ezt a soha sem apadó hatalmas női túlélőerőt. ruhái mintha frida modern szériáját alkotnák: tulipiros és fűzöld. mindig játékos és mindig kislányos itt is: ahogyan egy kislány tud csodálkozni, és kibírni, és ahogy egy kislány tud haragudni. azt hiszem, hogy ez művészet.

fasori harangszó húsvét hétfőn

2010-04-06T21:43:00.004+02:00

"Lehet, hogy te nem ismersz engem, de én mindent tudok rólad." (Zsoltárok, 139,1)

"Azt is tudom, hogy pontosan mikor ülsz le, és mikor állsz fel." (Zsoltárok 139,2)

"Minden utadat jól ismerem." (Zsoltárok 139,3)

"Még a hajszálaid is mind számon vannak tartva." (Máté 10,29-31)

"Mert saját magam hasonmására teremtettelek téged." (1Mózes 1,27)

"Anélkül hogy tudnád, Énbennem élsz, mozogsz, létezel." (ApCsel 17,28)

"Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek." (Jeremiás 1,4-5)

"Kiválasztottalak magamnak, a teremtés kezdetén." (Ef 1, 11-12)

"Én határoztam el pontosan a születésed idejét, és azt is, hogy hol fogsz élni." (Ap Csel 17,26)

"Félelmetesnek és csodálatosnak alkottalak meg." (Zsoltárok 139,14)

"Én formáltalak anyád méhében." (Zsoltárok, 139,13)

"Én hoztalak a világra születésed napján." (Zsoltárok 71,6)

"Nem vagyok tartózkodó, sem haragos, hanem teljes szeretettel tekintek rád." (1 János 4,16)

"Többet adok neked, mint valaha földi apádtól kaphattál."( Máté 7,11)

"Mert én vagyok a tökéletes Apa." (Máté 7,11)

"Mert mindenben gondoskodom rólad, és ellátlak mindazzal, amire szükséged van. (Máté 6,31-33)

"A jövődre vonatkozó terveim mindig reménnyel vannak teli." (Jeremiás 29,11)

"Mert örök szeretettel szeretlek téged." (Jeremiás 31,1)

"Annyiszor gondolok rád, mint ahány homokszem van a tengerparton." (Zsoltárok 139,17-18)

"És én örvendek neked hangosan énekelve." (Zofóniás 3,17)

"Mert az én kincsem vagy." (2Mózes 19,5)

"Megtalálsz, ha teljes szíveddel keresel engem." (5 Mózes 4,29)

"Gyönyörködj bennem, és megadom szíved kérését." (Zsoltárok 37,4)

"Mert én adtam neked azokat a kívánságokat." (Fillipiekhez 2,13)

"Az Atya vagyok, aki minden nyomorúságodban megvígasztal." (2 Korintusiakhoz 1,2-4)

"Amikor a szíved megtört, akkor vagyok közel hozzád." (Zsoltár 34,19)

"Egy nap minden könnyet letörlök szemeidről." (Jelenések 21,3-4)

"Mert Jézusban láthatod, mennyire szeretlek. "(János 17,26)

"Ő azért jött, hogy bebizonyítsa, hogy én veled vagyok, és nem ellened." (Rómaiakhoz 8,31)

"És hogy elmondja, hogy nem tulajdonítom neked vétkeidet." (2Korintusiakhoz 5,18-19)

"Feladtam mindent, amit szerettem, azért, hogy megnyerjem a te szeretedet." (Rómaiakhoz 8,32)

"Soha, semmi nem választhat el téged az én szeretemtől." (Rómaiakhoz 8,38-39)

"Gyere haza, és a legnagyobb ünnepséget rendezem a tiszteletedre, amelyet a mennyország valaha is látott." (Lukács 15,7)

"Én mindig Atya voltam, és mindig Atya leszek. (Efezusiakhoz 3,14-15)

"Várok rád." (Lukács 15,11-32)

Vízbe dobott kő

2010-04-06T20:48:00.000+02:00

Jól lakásnál több a koplalás.
Üvegen át nézni cukrokat,
el nem fogyó édességet ad.

Kifosztott volna a teljesültség,
kell a hiány, a tűnődni való.
Tán épp az elmulatszott volt a jó.

Vagy ki tudja. Rigóból hattyú nem lehet.
Vízbe dobott kő a hattyu-árny.
Tóban darabokra tört a hattyú-szárny.

2010-04-02T12:35:00.001+02:00

"Mert ő megsebez, de be is kötöz."

férfi és nő

2010-03-28T21:05:00.002+02:00

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi élet-erő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű esemény-szerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mint egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.

Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen.

A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit, bánatait, egész világát belesugározza; a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.

Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Ha egy nő regényében az ,,ideális férfi” szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő ,,ideális nő” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mint a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.

Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé; a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.

paradicsomkert

2010-03-28T20:34:00.000+02:00

I.
Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?
Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?

*

Aztán alkony.
Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.

II.
A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva,
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

2010-03-28T16:48:00.001+02:00

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

mindig az a perc

2010-03-28T12:56:00.002+02:00

héloise és abélard

2010-03-26T11:32:00.011+01:00

Nem nézhetek Isten szemével a nőt csak saját férfi szememmel láthatom. A férfi pedig a nőt önkéntelenül annak a lénynek tartotta és tartja, aki érthetetlenül és irracionálisan van itt. A világban már minden készen volt, amikor megjelent; talán lekésett, esetleg betolakodott. De akárhogyan, a világ eredeti elgondolásában nem volt benne. Később jött; talán hiányt pótolni; valami veszélyes lehetőséget megakadályozni; esetleg kiküszöbölni. Mintha a világban valahol valami végzetes feledékenység történt volna, az is meglehet, hogy komoly és nagy hiba, ami az egésznek létét felborulással fenyegette. Itt, ezen a hibás ponton, ezen a veszélyes és fenyegető hiányon, itt jelent meg a nő, hogy azt helyrehozza.

De mint ahogy lenni szokott, az, amivel a hibát utólag pótolják, az eredeti elgondolásba maradéktalanul már sohasem illik. Egy kicsit kilóg; magán viseli a későbben keletkezett bélyegét. És amint kivétel nélkül mindig lenni szokott, éppen, mert későbben keletkezett, és a többihez nem simul, a hibát nem is küszöböli ki és nem is tünteti el. Többé-kevésbé jó megoldás, de csak megoldás. Abba az egészbe, ahová került, nincsen szervesen belenőve. Ezért a nő mögött mindig megérezni az eredeti, veszedelmes mulasztást, valami űrt vagy sötétséget, vagy szakadékot. A nő az embernek nem az, ami az állatnak a nőstény; mert a nőstény az állatvilágba beletartozik, és kezdettől fogva ott volt, és onnan nem látszik ki. A nő kiütközik. A nő kétszeresen nyugtalanító: világ helyénél fogva, mert az ember elől veszélyt takar el, és lényénél fogva, mert a férfival nem egykorú és egylényű. Mintha a ház falában valahol rés maradt volna, s a követ utólag foltozták volna be, amely a többihez már teljesen nem alkalmazkodhat.

A férfinak van általában olyan érzése, hogy a nő lényének fele; és van más érzése, hogy a nő a világban levő irracionális mozzanat. Az előbbi véleményt sokan vallják, az utóbbit is. Manapság az elsőt szokás elfogadni. Csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert, mondja Kant, minden valószínűség szerint Swedenborg nyomán.

Vers helyetted

2010-03-14T17:58:00.000+01:00

-Porogi Dorkának-

Kerestelek az opál égen
Megtaláltalak, pedig te nem is kerestél
A most, hogy Veled a fájdalom is éden
Te csak a nyüzsgő ház udvarába tereltél
Aludjam ott ezután?
Erdők...annyi ág. Fű, fa, bokor, és virág
Durva kérgeddel simogatsz
Mozdulatlanul löksz tovább
Minden hajad fészül madaraknak adod
Növekszik bennem a te tintakék bánatod
Láttál a tenger mélyén mért nem húztál fel?!
Megfulladtam, de most már bánhatod
Tétova könnyekkel búcsúztál el...
Zúg az éji erdő
Hosszabbak az éjelek
Akárhogyis, de
Valahol, valahogy elvesztettelek.

1999 nyara

2010-03-14T17:35:00.003+01:00

arcodon fénytörés csak a márvány?
miféle szilánkok miket könnyezel...?
nem akarom hogy sajnálj,
de zavar,
hogy oly egyenes vagy, oly sima
istentagadó álmod is
ima

2000. május 10.

2010-03-14T17:32:00.001+01:00

"Te is jártál már csodaországban?
Könnyű utazásod volt?
Emlékszem, velem szemben ültél,
és nem viseltél álarcot.
Ha jó leszel, holnap találkozunk,
addig meg csak kibírjuk valahogy."

2010-03-14T17:02:00.002+01:00

"Jobb lenne nekünk egy kicsit nagyobb test, és kevesebb lélek. Ilyen liliputi, apró emberek ekkora lélekkel, elég groteszk, dehát mit tehetnénk ez ellen, nem tehetünk róla..." -mondja anyám, közben belelefetyel a pudingomba.

hollow man

2010-03-14T10:33:00.002+01:00

I've been lost inside my head,
Echoes fall off me.
I took the prize last night for complicatedness
For saying things I didn't mean and don't believe.

Believe in me, believe in nothing
Corner me and make me something
I've become the hollow man,
Have I become the hollow man I see?

Mmmmmm I see...This echoing.

You have placed your trust in me.
I went upside-down.
I emptied out the room in thirty seconds flat,
I can't believe you held your ground.

Believe in me, believe in nothing
Corner me and make me something
I've become the hollow man,
Have I become the hollow man I see?

I'm overwhelmed, I'm on repeat,
I'm emptied out, I'm incomplete.
You trusted me, I want to show you
I don't want to be the hollow man.

Believe in me, believe in nothing
Corner me and make me something
I've become the hollow man,
Have I become the hollow man I see?
I see...

kiteszik a húst 4.

2010-03-13T22:37:00.000+01:00

Kiteszik a húst a Keleti pályaudvar mocsokgőzös sikátora előtt. Az illatszerbolt előtt kofák, cigányasszonyok ácsorognak, szétvetett lábbal, hosszú szoknyában. Nyamvadt paprikák és petrezselymek lógnak ki kosaraikból. A fapallók egyenetlenségeiban kissebb tóvá gyűlő esővízet kerülgetik az ideges járókelők. Mindenki siet, már csak a látvány elől is. Örök tél, márciusi hóesések, a nagy délelőtti napsütések pedig hatalmas hiány-falakat döngetnek meg az emberek reggeli fázós szíveiben a hetes buszon döcögve. Nemrég nyílt meg egy török étterem néhány méterre innen, nagy ünnepséggel egybekötve. A bejáratot színes lufikkal díszítették.

New York, Amerika. Egy vállig érő hajú fiatal lány fut az 52. utcában, gyönyörű kék kordbársony szoknyában. Egy jazz-zongorista fiú koncertjére siet. A jazz-zongorista fiú mindig mosolygós arcára gondol eközben, igazi féltő női szeretettel, arra hogy a fiú ugye már odaért, és minden rendben fog-e menni. Ők még mindig szerelmesek egymásba, pedig már több mint két éve együtt járnak. Olaszországban ismerkedtek meg, együtt énekeltek, zenéltek nagy társaságban, az egész olyan volt mint egy álom. Aztán Budapesten együtt, és néhányszor Párizsban. Most pedig a felnőtt, érett szerelem Amerikában, itt élnek, tanulnak, dolgoznak. A cselekedetek emberei. A kipirult arcú szép lány belép a bárba, vaniliaillat üti meg az orrát. A szemközti bordó bőrkanapén ül a szerelme, keze a térdén. Lassul a film a fiú hirtelen mozdulattal felpattan és megöleli a lányt, úgy hogy közben száznyolcvan fokot pördülnek. Bohókásan meghajtja a lány derekát is, mint a régi filmeken, és megcsókolja. A lány ekkor kislányos komolysággal kibontakozik a karjából, és beszélni kezd. A fiú elragadtatottan nézi, és tíz perc múlva leül a zongorához játszani.

Marosvásárhely, Románia. Ül a lány a szobában vele szemben a szerelme. A férfi kecsesen a kezének támasztja az állát, a másik kezében cigarettát tart. Nézi, nézi a lányt. A lány eközben felolvas neki egy szövegkönyvet, a férfi néha hümmög egyet, néha kérdően felvonja a szemöldökét. Ezekkel a kis jelekkel beszélgetnek, amíg a felolvasás tart, majd amikor vége, a férfi hosszú, logikus mondatokban fogalmazza meg a véleményét. A lány rögtön további kérdéseket tesz föl. Egyre többet mosolyognak. A férfi megöleli a lányt, aki rövidesen kibontakozik a karjaiból és ceruzával a papírokra ír néhány szót. Szinte az egész éjszaka így folyik, csendben. Nem csörömpöl villamos. Az éjszaka titkai szűkölve várják, hogy kimondassanak. Reggel a kancsó hideg szárára keresnek ők ketten hasonlatot, mezítláb suhannak végig a lakás parkettáján. Lábuk mejegyzi a felületet, tíz év múlva ebből a talpsimogatásból fogját rekonstruálni emlékezetükben ezt a valószínűtlenül boldog időszakot. A kávéillat a szabadság-levegővel képráztatja ideigeiket. A lakás erkélyének korlátjára egy vörösbegy száll. Hogy kerülhetett ide, a nagyvárosba?

Austin, Texas, Amerika. Ruganyos léptű büszke férfit látunk, amint éppen frissiben elkészült házára tulipán és cinege-motívumokat tervez. Közben egy magyar népdalt dúdol: "zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár... gyönyörű, hosszú ujjaival a gyerekekek türelmes mozdulataival kanyarítja az ívelt formákat a zsírpapírra, amit majd a fafelületre fog helyezni és egy speciális fűrésszel fogja formára vágni. A ház fölső, tető alatti részén fognak végigfutni ezek a kis fadíszek, sormintaszerűen. A ház belsejében egy óriási stilizált fészek fogja jelképezni az otthon melegét. Pisztácia, és sárga színek borítják a falakat. A háttérben tavaszi, nyiladozó erdő Walt Withmann verseket echózik. A férfi a közeli patakhoz sétál ahol libái nyújtózkodnak a reggeli napsütésben. Curlyre gondol, arra a libára aki a kicsit megkunkorodó nyakáról kapta nevét, és nemrégiben végzett vele egy mosómedve. Elmorzsol egy könycseppet, aztán egy kedves barátnőjétól kapott kalapját a fejébe csapja (körülbelül tízféle kalapja van és napszakhoz, évaszakhoz, alkalomhoz illően váltogatja ezeket) és bevágódik nagy bordó autójába. Melléugrik két nagy csillogószőrű kopója, és együtt indulnak a közeli tóhoz meglátogatni egy kedves ismerős kutya-párt, és egy nőt, akinek hosszú göndör haja van, és zöld szemei.

Valahol Budapesten ül egy lány egy padon, egy kávézó galériáján. Kevés meleg sárga fénykörhöz húzódik. Kezében kis, fekete könyv. Rajta a egy siratóasszony összekulcsolt rózsafűzérrel átkötött kezének részlete látható. Erről a lánynak azok a régi erdélyi ravatalképek is eszébe juthatnának amikről az egyetemen tanult, de nem jutnak eszébe. Felolvas a könyvből, néha elcsukló hangon. Ölében fekszik nagy nyugalommal egy fiú. Most érinthetetlenek, időn kívül vannak. A lány nagy távolságokat tesz meg a lelkével, sokat utazik. Széles szigeteket vándorol be a képzelete: színek, és hangulatok illat-, és fényködén át. Várja azt a pillanatot, amikor megérik az idő a kimondásukra.

2010-03-13T17:38:00.009+01:00

Másnap visszajött a kis herceg.
     - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
     - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
     - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
     Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
     - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
     - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
     - Igaz, igaz - mondta a róka.
     - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
     - Igaz, igaz - mondta a róka.
     - Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
     - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
     A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
     Azzal visszament a rókához.
     - Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka.

2010-03-13T17:18:00.002+01:00

2010-03-13T15:23:00.003+01:00

Csak annyi támpontom van, hogy tavasz volt, s én ismertem már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelőttről, halványan még régebbről. Az iskola a Gellért-hegy lábánál állt. Tantermünk a hátsó udvarra nézett. Az udvaron egy cseresznyefa virágzott a sárban, túlnan kopasz sövénykerítés látszott és kezdődő kertek bokrai, feketén. Rügyező vesszők, csípősen üde levegő, szikrázó napsütés, éles, fehér színek és hozzá csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül: sár, szél és cseresznyevirág: kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasz, ismertem már évek óta.

2010-03-13T15:22:00.003+01:00

De az igazság az volt, hogy nem illettünk össze. Harmadnap visszaköltöztem a Kormoránra, és hazavitorláztam Tihanyba, festeni.

2010-03-13T15:10:00.002+01:00

2010-03-13T15:03:00.002+01:00

„Én azt tartom – magyaráztam neki -, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz. Se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.” A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép.

hajnali háztetők

2010-03-12T17:59:00.001+01:00

Egyszer csak áradni kezdett tüdőmbe a levegő. Péter átlépett az erkély korlátján. Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartozna a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába.

(...)

Arra gondoltam, hogy csak a bárgyú szerencséjének köszönheti, hogy most él.
- Megérte, te félbolond? –kérdeztem.
   Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt – mondta.
- Micsoda?
- Tudod – magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter! – szóltam rá bosszankodva.
   Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz – mondtam. Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á! – legyintett .- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezted megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
   Megállt, s maga elé meredve, kinyújtott karját hintáztatva a levegőben, folyamatosan magyarázta.
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad? – kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
   Szerény szórakozott mosolya mögül különös meggyőző erő sugárzott. Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan. A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege.
- Igen – biztattam -, fesd le, amit láttál!
- Minek? – nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. – Vállat vont. –Ha ez szép, akkor minden szép.
   Bólintottam.
- Fesd csak le, ahogy láttad.
- De minek? – kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam.
   Egy kis cseléd szaladt át a villamossíneken. A verebek odébb ugráltak három arasszal.
- Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.
- Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. Miért kellene?
   Erre nem tudtam válaszolni. Néztünk egymásra. Kezet ráztunk, mert a kecskeméti utca sarkára értünk, és elvált az utunk. Elnevettem magam.
- Most például – kérdeztem – mit fogsz csinálni?
- Megkeresem Lilit – felelte szórakozottan.

szecesszió és szimbolizmus

2010-03-12T13:19:00.002+01:00

"Gustav Moreau-nak tulajdonítható, hogy művészete bevezette a szimbolizmust, mint eszmerendszert, mint stílust a képzőművészetbe."