Ha a segítség szervezett keretek között zajlik, ha az irgalom már egy gépezet, ami nem titkos, nem szemérmes, hanem magamutogató; minden reménytelen. Ha nem látunk többé, ha nem látjuk többé egymást, minden reménytelen. Ha nem érezzük egymást, reménytelen. Elvárunk, de nem adunk, követelünk és nem nyílunk. Elfutnánk, de nincs hova. A reménytelenségtől nincs hova futni. A szív sötétjétől nincs hova futni. Ha a világ partján ülök a haláltól néhány tizedmilliméterre, csak néhány tizedmásodpercre, minden gesztusod örök lesz számomra. Legszebb angyalom, őröm a halál. Ő ad értelmet a perceimnek, ő tesz fontossá téged. Fuss tovább, tehetetlenségeddel neked kell elszámolnod. Szeretném ha mozdulatlanná válnál, ha egy percig érezném, hogy itt vagy. Nem vagy jelen. Máshol vagy. Mégis. Én nem ejthetlek ki a kezemből, mert a fekete fáklya, a vég, alakot ad neked, kirajzolódsz, álmaimban visszatérsz. Csak menj, elengedlek, és nem teszek feléd egyetlen lépést sem. Egymás után futtok, egymástól akarjátok az igazat. Történelemtől, hatalomtól, szavaktól. Egymástól, így nem juttok el sehova. Szeretnék visszajutni az erdőbe, a löszfal tövébe, az illatokba, a vízmosásokba, a létbe, a szemekbe a fák törzsein. Emberekhez, akik szeretni tudtak, akiknek halálát nem tudom feldolgozni, mert haláluk nincs, nem létezik mert itt vannak a szívemben. Emberekhez, akik meghaltak, mert nem tudtak élni, emberekhez akik feladták. Emberekhez, akikhez tartozom, de még nincsenek itt. Emberekhez akik távol vannak, de hozzám tartoznak. Feléjük tartok. Szeretnék visszajutni az erdőbe, a rétre, gyerekkoromba. A szabadságba.
