vannak idők, amikor csak a veszteséget látni, amikor virraszt az ami már nincs. arra ébred, és nyugtalanul alszik a tébolyult. ilyenkor a nagy tisztító oldódás még messze van. a madarak hallgatnak. a végtelen összeesik, ezüstös nejlonzacskók szállnak a füstben, egykor csillagutak. szakadozik le a sár, ékszer, rongyok, arcod, tested, a lázas düh leolvaszt minden fölöslegest, és elkódorog örökre a nagy számok törvénye alapján néhány apróság. maradhattak volna. de mindegy, hát vesszenek azok is.

dél van. kiszúrt szemgolyó az ég. a lángoló pupillát most vékony korom fedi be, tél közelít, a napfénytől még meleg falnak lapul csoszog, viharkabátja lengetésével szelet csinál, a zsebében színes ceruzák, ezeket még odaadja, próbálkozik a szívedbe lopózni. de nem tudsz örülni, mert nincs meg az arány,: hideg van kint és bent, a halálkirály most együtt érkezett más elmúlásokkal.

egyetlen izgalom, mégis jó: egyedül cselekedni. le kell mondani mindenféle segítségről. remény és buzgóság: létezni, mint a színek. tintapaca vagy önmagad pocsolya-partján, visszafele indulsz a tollhoz, a szellem világítótornyához, körös körül a tinta-óceán.