hogyan lettem művészettörténész?

Természetesen véletlenül. Szentendrén álltam rémülettel Vajda Lajos szénrajzai, a száguldó gyökerek előtt, friss 18 évesen. Nem jutottam ezen túl, ugyanott állok és nézem most is.

Krisztus utolsó megkísértése

Martin Scorsese alkotását a napokban láttam. Nagyszerű film. Azoknak, akik feltesznek kérdéseket, (a kérdezők kedvesek Őelőtte) élményt nyújtó és logikus ez a gondolkodásmód.

Mert a szabad akarat az embereknek is és egy Krisztus számára is adatott. Jézus élővé tétele a művészetben: ezt, a szerintem egyedül járható utat folytatja a The last temptation of Christ. Mindig is nagyobbra értékeltem, a námileg jelenné formáltan

megnyíló múltat, mint azt a magyarázatot, ami be akar fejezni, egyszer, s mindenkorra. Mert ezzel megspórolják a gondolkodást.

Abban hogy szigorúak legyenek magunkkal és tényleg végiggondolják a kereszténység értelmét, úgy tűnik az olaszok erősek. Adott egy Caravaggio drámai szemléletén és római falfestészeten felnőtt rendező, egy amerikaias egyszerűségű és őszinteségű szövegkönyv, illetve a háttérben, egy határozott vízióval előálló görög író. Scorsese, akiknek feltehetően testközelben van Róma és a Vatikán: a sokszor ellentmondást nem tűrő katolikus egyház, érthető módon Júdásnak tűnhet egy dogmatikus szemében. Azonban a film fénytörésében a judásság egyáltalán nem nyer negatív jelentést az üdvtörténetben, ellenkezőleg, a legnagyobb hajtóereje a dolgok természetszerű és/vagy elrendelt menetének.

Tehát van egy film, ami mer kérdezni Jézusról, ami nem tolja el magától a Megváltót, és nem helyezi a kutakodó lélek számára elérhetetlen messzeségbe. Mindez egy menedék és művészi tett olyan terepen, ahova kevesen mernek bemerészkedni: a sok válasz helyett kimozdít a mindennapos, és nem végigélt igazságok pusztán olvasmányélményszerű, bejáratott jellegéből. Tehát: van a tanítás, mégsem tudjuk élni, mert nem találunk Jézussal személyes kapcsolatot. Ez nem alámerülést jelent, félre ne értsék. Ez a film a kapcsolatot keresi Jézussal. Mert látom én is, hogy vallás útja sokszor túl szűk annak, aki gondolkodásra van elrendelve, attól a bizonyos almába harapástól kezdve. A tudás lehet szolgalelkűség is: ez a film eltöröl egy lustaságon alapuló egyfajta tudáshagyományt Jézusról, amit neveztek már többek között "kultúrkereszténységnek" is. Jézus alakját az emberi képzelet mindig újrateremtheti, és újra is teremti a történeti toposzok ráadásaként. Azért nem írom, hogy „ellenére” mert, párhuzamosan eltérő, és érvényes képeink lehetnek Jézusról, (ezt jól példázza a négy evangélium négyféle értelmezése is). Két neve van: Jézus és Krisztus. A második nevét azért érdemelte ki, mert meg mert halni, tehát a végső lépést is megtette. Újdonság számomra, hogy a film nézőpontjában nemcsak kívülről, hanem belülről is drámai a történet, reflektorfénybe kerül, hogy Jézus ugyanannyira ember és ugyanannyira isten. 

...És minden pillanatban le kell győzni azt az ugyannyit. Egy milligrammon múlt minden: tanúsítja az alkotás.

Érezhető Scorsese megközelitésében, hogy minden szereplő egy előre predesztinált sorsot él: Jézus személye  érezhetően alárendelt: az üdvtörténetben ő mint személy, nem a legfontosabb, hanem az, amit tanított. Azt ki kellett mondania, és utána meg kellett halnia. Azt, hogy hogyan élte meg ezt maga Jézus, arról igazából nem sokat tudunk. Mondhatnánk azt is, hogy a szavaiból ismerjük őt. A szavait újraírták: ma egy már lefordított, megszerkesztett és interpretált szöveget olvashatunk evangéliumként. Bár ebben a filmben sem egy képes Bibliát lapogatunk, mint Franco Zeffirelli „becsületes” filmjében. A dolog Scorsesénél képzeletbeli, tehát sokkal valóságosabb. Az író látomása a szöveg mögött vonuló történetig és azon belül Jézus "személyes" szemszögéből viszgált történetéig utaztat vissza.

Nem gondolom, hogy ellent mondana a film sem Jézus tanításának. Minden korban más jellemvonása válik fontossá és másmilyen is a Megváltó. A legfontosabb dolog nem változhat: a tanításának magja nagyon egyszerű: vagyis, hogy szeresd a másikat, bárki is legyen az; és mégis a legbonyolultabb követni. Úgy látjuk őt, mint Megváltóvá váló embert, akinek bonyolult nap mint nap megtenni a következő lépést. Félelem-sivatagban és eszelős rendületlenségben találjuk őt. Emberek között, akik ugyanúgy hatnak rá, mint ahogy ő hat rájuk. Félelmeit érezzük erősebbnek, mint kapcsolatát az Úrral. Mégsem döbbenetes, hiszen ez a történet itt játszódik az emberek világában és neki elsősorban emberként kell helytállnia. Ugyanazon a földön játszódó történet, mint amin mi is élünk, ezért működik a dráma, tehát éppen megszületik amit látunk, úgy mintha nem lenne Közte és köztünk idő.

Isten erejétől megdöbbent, egyszerű ácsot mutat be Scorsese, aki félelemmel csodálkozott rá a belső változásra és „hangokra”, ami elindította őt az úton. Egy őrültet látunk, tele félelemmel, aki tanácstalan hogyan szólhatna az emberekhez. A film elején nem is tudjuk, nem is sejthetjük, hogy ez az ember Megváltóvá érhet. Ez a szabadság és billegés a jó és rossz között, ami a feszültséget biztosítja a filmben. Annak bizonyossága, hogy a dolog nem egyszerű, és Jézusnak mindig nehéz megtenni mindazt, amit megtesz.

Nyugtalanító persze, hogy nem volt természetes ami történt, nem természetes az, hogy a jó győz a rossz felett. Jogos az a kérdés is: vajon mennyire hitte el önmagáról ez az ács, hogy ő a Megváltó? Lassú érési folyamatot látunk.

Milyen lehetett a Keresztelő? Még szinte pogány, tébolyult látnok. Bizalmatlan is egyébként. Mária arca csupán egy meggyötört, nehéz életű anya arca, abban a pillanatban, amikor az egyetlen fia elhagyja a bizonytalanért.

…És a tanítás, ami saját magát is meglepve elhagyja ajkát, botrány tárgya lenne most is: ugyanolyan döbbenet és nevetség sarjadna újra. A filmben a születés természetességével kezdődik el újra minden: sok reveláció, és döbbenet, a végig-spontánan tartott cselekményben. Félelmetes és szépséges mindez, és valahogy úgy kegyetlen, ahogy az élet. A naturalizmus ugyanúgy jellemzi a fényképezést, mint a szimbolizmus. A szenvedés megmutatása nagyon erős: ezt, a helyenként popra váltó zene tovább mélyíti, ugyanakkor képi idézeteket rejt: az ostorozás jelenetben, vagy az állóképben (Pilátus misztikus fényben egy gyönyörű ló kantárjával a kezében) ami Caravaggiot, és az antik festményeket idézi.

Judás, mint egyetlen szellemi társ tűnik fel a gyötrődő, önmagában is gyakran kételkedő Jézus mellett. Júdás, az okos tanítvány, aki leginkább bízott benne, legjobban szerette, és aki folyton cselekvésre ösztönözte Jézust. Hogy miért ő szerette legjobban? Scorsese értelmezésében azért, mert még az árulás bűnét is magára vette, hogy a történet jó irányba haladjon előre. Jogos felvetés, Júdást nem gonosz lázadóként, hanem az egyetlen olyan tanítványként ábrázolni, aki megértette már a történés pillanatában is tettek jelentőségét és távlati értékét. Jó szolgaként jelenik meg, akinek nem derogál feláldozni a bűntelenségét ahhoz, hogy egy hit megszülethessen. Bonyolult, már-már megoldhatatlan probláma. A predesztináció és a bűn ellentmondásaival fögg össze, hogy Júdás a film szerint talán nem oda való ahova Dante is tette: a Sátán szájába.

A másik lényeges szál: Jézus, mint férfi. Mint gyöngéd, esetleg gyönge fiú, aki hagyhatná magát nők által befolyásolni. A kísértés lényege, hogy igazi, tehát ugyanazok az emberi érzések hajtják, vezetik őt, mint bármelyik embert, a saját boldogsága iránti vágy, vágy arra, hogy ne legyen magányos, és hogy ne különbözzön a többitől. Vajon hány nő környékezhette meg őt, és hánynak kellett ellentmondania? Sokan feltehetően szerelmesek voltak belé, és meg szerették volna őt győzni gyarlóságáról: Ő minden alkalommal azt tudta mondani: „noli me tangere.” És minden alkalommal nehéz volt.

A kereszt felé tántorogva az életében fontos nők megpillantása után, feléjük vinné a lába. És akkor megragadják és a kereszthez vonszolják. Olyan jelenet ez, amit megvetett keresztkészítő ácsként, római hóhérok segédjeként számtalanszor látott már, és most alig hiszi, hogy őt fogják megfeszíteni. Félelmetes erejű ez a bizonytalanság, testi- lelki döcögés mindvégig. Végül a film  leginkább felháborodást kiváltó és „vitatott” része: az elgyengülés víziója a kereszten, ami az emberiség számára maga a kárhozat. Jézus a film egyik képzeletszálán megkönyörült magában az emberen, aki rettenetesen fél a haláltól…Vagy a film képei csak Krisztus gondolatainak illusztrációi, akkor, amikor elsötétedik az ég, és amikor úgy érzi, elhagyta őt az Úr? A Sátán a kereszt alatt nem tűnik gonosznak, „csak” emberinek. Ám ez az aprónak tűnő, de mégsem apró billenés végletes következménnyel jár. És talán ez a nyitja mindennek. A legártalmatlanabb szinben fellépő kis kiegyezések melyeknek következményit itt végignézünk, csalódottan, szemlesütve. Ekkor történhet meg Jézussal ugyanaz, mint azzal az angyallal, aki elfáradt a lelkek kíséretében és elaludt egy sír fölött.

Felmerül a kérdés, mi történt volna, ha ő nem teljesíti feladatát…jött volna helyette más? Erre a film határozott nemmel válaszol. A képzeletbeli Jézus öreg családapaként találkozik a megtért római katonával, Pállal, akit egyáltalán nem érdekel az ő "embersége", ugyanakkor pontosan tudja a saját szerepét és feladatát a történetben, amit akkor is végrehajt, ha Jézus nem támad fel. Lépten-nyomon arra eszmélünk, hogy a darab alárendelt figurái kioktatják szerepéről a főszereplőt. Voltaképpen önmagát leleplező dramaturgia érvényesül: a történet mindenképpen úgy teljesedik be, ahogy meg van írva. És egyszerre ad szabadságot a gondolatnak, gondolkodásnak: Jézus keservesen meghozott döntéseiig megyünk vissza és végül mégis. Merthogy miután beleborzad, hogy milyen lehet egy félig istennek emberi halált halnia, tudatosan, tehát gondolkodó emberként képes vállalni a Messiás szerepét. 

Nem udvarias film, de nagyon igazságos. Igaz, az, hogy az evangélium, de akármilyen emberi életút nem egy történet, hanem minimum példázat, amiben ezer és ezer magyarázat rejlik. A történet csak egy kotta, ami újrajátszható bővíthető és variálható. Nem szerencsés az egyház részéről a támadás. Még akkor sem, ha bizonyos korosztálynak nem ajánlott a film megtekintése. A hithez való közeledést nehezitik ezzel. A "valóság" sohasem egyértelmű, már a tudományban sem, és sohasem írható le tények halmazaként; előre és hátrafelé is nyitott. A legkülönösebb mindenben mégiscsak az, hogy az embernek a saját természetét a legnehezebb követni...Mert a „szeretet bonyolult”. Sok jó értelemben vett engedményt ad a film a Jézusról való gondolkodásnak és ezzel talán sokak hitének új utakat tapos ki.